Medvék és egyéb állatfajták

• Blog oldal
• Archívum
• 

Ernyedés

Lassan felenged a feszültség. Több hónap alatt halmozódott így fel. Az új helyen már csak kétnaponta tör rám a honvágy, a régi munka, az unalomig ismert közösség, épületek, helyszínek iránt. De - egyelőre - könnyen el tudom hessegetni, mert mindig felidézem, hogy az a közösség, az a munka, ami nekem hiányzik, már nem létezik, széthullott. Őszintén szólva, kicsit bánt, hogy így alakultak a dolgok; amikor megjött az új vezetés, a volt főnököm valamiért reflektorfénybe dobott, nem tudtam meghúzódni, meglapulni, pedig az volt a szándékom, hogy a változást szép csendben, a háttérben dolgozva vészelem át. Erre júniusban a főnököm utasít, hogy menjek át, én vagyok a felelős egy - mint utóbb kiderült - tizenötmilliárd forintos projektért. Én. Egyszemélyben. Úgy, hogy soha, életemben, még csak hasonlóval sem foglalkoztam soha. Megpróbáltam  megtenni mindent, amit kértek tőlem, éjjel és hajnalban gyártottam az anyagokat, és közben folyamatosan jeleztem, hogy én statisztikákat gyártottam, meg jogi ügyeket, panaszokat intéztem világéletemben, a projekt szóval utoljára a "Project English 1-2-3" tankönyvek borítóján találkoztam, azóta soha. Miért velem tették ezt, nem értem. Talán azt hitték, jót tesznek velem; pedig másra sem vágytam, mint hogy valamilyen főnököt tegyenek felém, konkrét, megfogható ügyeim legyenek, anyagokat készíthessek elő, anyagokat, amikről tudom miről szólnak. Arra egy hét alatt rájöttem, hogy az új vezetés még ötletszinten sem rendelkezik elképzeléssel arról, hogy tulajdonképpen mit is szeretnének megcsinálni, csak szlogenekkel dobálóztak, amiket nekem kellett tartalommal megtölteni. Éjjel-nappal a szakirodalmat bújtam, próbáltam képbe helyezni magam. Amiket írtam, csináltam, visszadobálták; a reggel nyolc órai elképzelés délre teljesen megváltozott, amit éjjel írtam, reggelre már nem volt aktuális. És közben, mindemellé, valami hihetetlen arrogancia és lekezelés. Ellenségként kezeltek minket, nem munkatársként. Még a titkárnőket is.

Közben a szülés negyvenvalahány órás horrorja, a komplikációk, a gyomorideg, a kialvatlanság. Három nappal a szülés előtt, délután, kaptam egy feladatot, másnap déli határidővel; megpróbáltam megfelelni, egész éjjel dolgoztunk, a feleségem fenn volt velem (mindenórás terhesen), diktálta az adatokat, készítettem az anyagot. Reggel miközben útban voltam a munkahelyemre, ő otthon dolgozott, és utánam küldte, amit megcsinált. Így készültünk el 11:45-re. Nem azért csináltam, mert el akartam valamit érni, hanem mert ilyen vagyok. Önbizalomhiányos, meg akarok felelni. Nem tételezek fel rosszindulatot senkiről, csak kaptam egy feladatot és meg akartam oldani. Délben leadtam az anyagot. Amikor a szülés után, végtelenül kialvatlanul megérkeztem, egy nappal később visszakaptam a dossziét (egy hét telt el!), hogy ezt meg ezt a bekezdést cseréljem meg benne, és hogy ehelyett a szó helyett talán írjak egy másikat. Ennyire volt sürgős a dolog, el se jutott sehova... engem meg egész éjjel dolgoztattak.

A gyerek eléggé nyűgös volt, közben kiköltöztem a konyhába otthon, hogy éjjel tudjak aludni. De már nem nagyon tudtam; ha sírásra ébredtem, nem aludtam vissza. Voltak éjszakák, amikor másfél órát aludtam, a többi időt ébren forogtam az ágyban, és közben gyomoridegem volt.

A vicc az egészben az, hogy a vezetés ezt valamiféle tesztnek szánta: aznap, amikor visszaérkeztem, reggel behívtak és közölték velem, hogy osztályvezetői megbízást kapok. Valahogy úgy, mint amikor egy gyereknek csokit adnak. A legteljesebb meglepetést láttam az arcukon, mikor visszakérdeztem, hogy milyen osztályon? Mi lenne a feladatom? Ki lenne a vezetőm? Egyszerűen nem értették a kérdéseim. A döbbenet tükröződött az arcukon, hát milyen kérdések ezek? Néztek rám bután, és valami olyasmi sugárzott róluk, hogy mi van ezzel a gyerekkel? Mi itt osztályvezetői megbízást adunk neki, ez meg visszakérdez, hogy mire? Milyen osztályra? Nem mindegy? Beígértek mindent: lesz, mondták, főosztályvezető-helyettes, főosztályvezető, feltöltik a főosztályt emberekkel, nekem tulajdonképpen csak ugyanazt kell csinálnom mint azelőtt. Összesen egy fél napot gondolkodhattam.

Amikor elvállaltam, három nap alatt kiderült, hogy egy szó sem igaz az egészből: főnököm hírből sincsen, nekem négy emberrel kell egy tizenvalahány főre tervezett főosztály munkáját vinnem. Négy emberrel, akik közül egyet tudtam volna használni komolyabb agymunkát igénylő kérdésekben, egyet nagy precizitásigényű munkában, kettőt meg lényegében szervezési feladatokra, de azokra is inkább csak alig.

Újra elkezdődött minden: rengeteg feladatot toltak rám, arra eszméltem, hogy hajnali háromkor még heti jelentést írok és feladatokat oldok meg. Közben a gyerek miatt otthon is űzött vadak voltunk, meg kellett oldani azt is. Néhány nap alatt teljesen kibuktam és úgy döntöttem, hogy van a dolgoknak egy határa, ameddig hajlandó vagyok elmenni, de ezt már régen túlléptem és itt PONT.

Létszám és vezető persze azóta sincs (másfél hónap eltelt!). Sőt: a velem együtt felkért "vezetők" eddig még egy fia papírt sem kaptak a kinevezésükről: tehát az ezzel járó fizetést sem, értelemszerűen. A különbség köztük meg köztem az, hogy nekem hamarabb leesett, mi a helyzet: lebegtetik a pozíciókat meg a kinevezéseket, hogy - mint a kutyafuttatásnál az utolérhetetlen műnyúl - mindig csaliként szolgáljon, hogy a sz@rt is kitaposhassák belőlük. A semmiért egészen. Röhejes az egészben az, hogy lehet, terveik voltak velem, lekádereztek, a gondolkodásomat megfelelőnek találták, fiatal vagyok, jól képzett, jól beszélek angolul, beleillek az új vezető rétegről alkotott elképzeléseikbe. Talán, ha nem ez a két dilettáns, arrogáns, embertelen vezető érkezik hozzánk, nem is lett volna semmi gond. Sajnos nem így alakult: nem is érdekelte őket, hogy én mit szeretnék.

Amikor bejelentettem, hogy elmegyek, rámszálltak; péntekről hétfőre kiadták, hogy írjak megvalósíthatósági tanulmányt, egy olyan témában, amihez semmi közöm nem volt. Sosem írtam ilyeneket, még csak hasonlót se, úgyhogy bepánikoltam. De aztán eljutottam egy olyan pontig, hogy feltettem magamnak a kérdést: miért görcsölök? Miért akarok, a magam fegyelmezett, kötelességtudó módján mindig megfelelni másoknak? Mi történik akkor, ha a feladatot nem csinálom meg? Ha mondjuk kiollózok a Bibliából ötven oldalt, a tetejére írom, hogy megvalósíthatósági tanulmány, és leadom? Akkor mi lesz? Kirúgnak? És? Végkielégítést kapok, még jól is járok.Eljutottam oda, én, hogy fellázadtam. Még kamaszkoromban sem lázadtam soha. Fogtam magam és leszartam. Nem csináltam meg. Én, aki soha életemben nem szartam le semmit, úgy döntöttem, elég volt. Legyen vége már. Legyen béke már.

Hát így alakult az életem. Az új helyen - ahol, egyébként jóval jobban fizetnek, mint ahonnan eljöttem (néha úgy érzem, angyalkezek igazgatnak) - nyugalom van. Az emberek a munkaidő végén hazamennek. Nincsenek benn hétig, nyolcig, kilencig. Hazaérek a fürdetésre. Feladatot még nem kaptam, hagynak időt tanulni, ismerkedni. Be fognak iskolázni néhány tanfolyamra, ami a munkához kell. Ingyen. Nem kell több száz oldalas megvalósíthatósági tanulmányt írnom, holnapra, olyan témából, amit sose hallottam. A feszültség úgy hullik le rólam, napról napra, mint másról a ruha a boldog szerelemben. Elkezdtek terveim lenni, elkezdtem gondolkodni, sportolni. Otthon nagyokat sétálunk délutánonként, öttől fél hétig. Úgy döntöttem, jövőre leszakvizsgázom. Néha persze kicsit félek: új a feladat, új a terület, újak az emberek. Más a hely. De hát ez van: eddig akárhova kerültem, az iskolában, az egyetemen, bárhol; mindenhol meg tudtam felelni. Sőt. Nem tudom, miért nem tudok hinni magamban, hogy nálam miért alakult ez így ki. Talán apámék szúrtak el valamit, otthon. De ennek most vége lesz. Rájöttem, hogy ez nem az élet. Ez csak egy munkahely. Olyan mint egy cipő, ha már nem jó, eldobom és veszek egy újat. Ha valami nem tetszik, keresek másikat és kész. De egyelőre semmi bajom.

Látogatások: