November
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Temetők, ti emlékek komor nyughelyei. Nagyszüleim sírja, a komor gránitlap a ravatalon; a nyitott koporsó emlékképei, nagyapám halott, hideget árasztó, s a haláltól összeesett arca; és, másfél évvel később, nagymamám feje a párnán. Neki valahogy mintha az orrát növelte volna meg, egészen valószerűtlenül, a menekülő élet.
Némán állunk a sír előtt; emlékszünk rá, milyen volt, mikor ezek a hideg arcok beszéltek hozzánk. Emlékszem mamámra, ahogy a konyhában ül, hallgat, és megértőn válaszol, vagy hallgat, mikor melyikre volt szükségem. És így, harminckét évesen, végre megértem: szeretetért jártam hozzájuk, türelemért, jóságért, jó szóért, és - néha - a kakaós darázsfészek miatt is, amit nagymamám olyan jól sütött. Ők elmentek és velük együtt a gondoskodó szülői szeretet is elment; anyáméknak fogalmuk sincsen, mit is jelent az, ők nem szerettek, csak elláttak, mint ahogy azt a feleségem olyan találóan és igazul megfogalmazta.
Megpróbált anyámmal beszélni, valamelyik nap, mert látta, hogy mi már nem tudunk szót érteni egymással; a konfliktusok nem lettek átbeszélve, a nézetkülönbségek nem jutottak közös nevezőre, a viták tehát nem lettek megoldva, csak abbahagytuk őket, ezért aztán minden alkalommal, ugyanott folytatódnak és a türelem meg egyre fogyott. A hatalmi szó, vagy az érzelmi zsarolás rólam már, ahogy felnőtt lettem, egyre jobban lepergett, még harminc felett is uralkodni akart rajtam, minél kevésbé ment, annál jobban; minden vitát elkülönítetten kezelt, nem értette, miért kell egyre kevesebb a töréshez, s nem látta a folyamatot, melybe e viták beleillettek.
A feleségem beszélt vele; de anyámmal nem azért nem értek szót, mert velem nem lehet - nekem mindent meg lehet mondani, és el is gondolkodom rajta, a lényeg a közlés módja - hanem mert ő alkalmatlan rá: a feleségem elhűlten mesélte, hogy evidenciák megértetésére is képtelen volt. Hogy ő még soha életében nem beszélt ilyen csökönyös és nehéz felfogású emberrel. Aztán - nejem kedvességétől és türelmétől - olvadt ez valamelyest; anyám egyszer csak elmondta, hogy tudja, nem jól bánt velem, hogy túl szigorúan fogott, hogy nem adott kedvességet, csak követelt. Hogy tudja ő, hogy az én önbizalomhiányomat ez okozta, de úgy érezte, eredményes, hiszen mindent teljesíteni tudtam, amibe belehajszolt. Az öcsémmel, mondta, ugyanez nem működött; őt hiába hajszolta, gyengék voltak a képességei, és nem volt képes teljesíteni azt, amit én. Néha, mondta, vele az is a baj, hogy a képességeihez mérten túl nagy is az önbizalma. És egyszer csak, magától, kifakadt belőle, hogy tudja, nekem arra lett volna szükségem, hogy néha megdicsérjen; hogy néha kedves legyen velem, de - neki ez nem megy. Egyszerűen olyan ember, mondta, hogy képtelen dicsérni. A saját gyermekét. Pedig hát, egy jó szótól kimentem volna a világból, sokkal többet ért volna el vele, mint a veréssel, az üvöltözéssel és a terrorral. Az a típus vagyok, akit ha nonstop dicsérnek sem száll el. És anyám nem képes rá. És én most tudom meg, harminckét évesen, hogy ő végig tudta, mire lenne szükségem, de nem adta meg, mert ő képtelen a jó szóra.
Nagymamám azonban tudta azt is, hogy a ki nem mutatott szeretet a másik ember számára nem létezik, mint ahogyan az el nem mondott érzések, gondolatok sem. És azt hiszem, anyám is kezd erre rájönni; de nem vallhatja be magának, mert beleőrülne.
De most már késő; a szülőkkel ezt már nem lehet helyrehozni, és nem is akarnám. Azt, amin több törés van, mint ép rész, már nem érdemes összeragasztani, túl sok lesz a ragasztó, és kevés az anyag. Ezért hát marad a felszínes hallgatás. A konfliktusok kerülése.
A komor gránitlap előtt állunk, és a sír hallgat. S a nagyszülők, mélyen a gránitlap alatt, még most is megértenek. És valahol a felhőkön túlról, vagy ki tudja, a neuronok hálózata alkotta emlékképeken át, a fejemből, mosolyognak rám; mert érzik, tudják, hogy megértettem.
Még nincsenek kommentek.
(
)
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.