2012. február
Never to walk in anyone's shadow
Rehabilitáció, a drogoktól szétmart hang, zavart tekintet. Aztán, végül, egy marék boldogság, egy marék nyugalom. És rá az alkohol. És egy kád víz. Reggel az első hír, a címlapon: Whitney meghalt. Meghalt, értitek? Meghalt. Megfulladt, egy fürdőkádban.
Az élet nem olyan, mint amilyennek gyerekkoromban elképzeltem; akkoriban azt hittem, vannak szent, gyönyörű, magasztos dolgok. Hogy az élet egy nagy, csodálatos, gyönyörű misztérium. És igen, néhányan kisiklanak, néhányan összetörnek, de a bálványok sosem dőlnek le. Hogy van, ami örök.
Mostanra? mostanra már láttam mindent, amit az élet ad, és amit elvesz; ott voltam a születésnél, láttam a pulzáló kis gömböcskét, mely emberformává nőtte ki magát, emlékszem a pillanatra, amikor a szülőszobában, a nagyerejű fehér lámpák fényében először láttam meg a kislányom fejtetőjét; láttam a szüleimet huszonévesből hatvan felé haladni; láttam embereket elfogyni, láttam az út végét, ott, a nyitott koporsóban a beesett, a haláltól valahogy olyan furcsán éles arcot, láttam a koporsó tetejét csukódni és a földben eltűnni. Dolgoztam ásatáson, láttam a csontokat előkerülni és egy papírzacskóban végezni; kezdem megismerni az életet, látom, hogyan kezdődik, hogyan ér véget.
Whitney Houstont, a fantasztikus hangú, gyönyörű énekes-színésznőt első gimnazista koromban szájtátva bámultunk a moziban, a filmben, aminek a végén a könnyek folytak az arcomon és elhatároztam, hogy, egyszer, majd én is olyan leszek, mint Kevin Costner, igazi hős, aki bevállal egy golyót is szerelméért, aki, persze, Whitney Houston lesz, és majd azt énekli majd, titkosan mindig, mindig neki, hogy örökké szeretni foglak. Akkor az a szépség annyira öröknek tűnt. És, most már, az is.
Nem mindegy, hogyan halt meg? Hogy drogozott? Hogy benyugtatózva fürdőkádba fulladt? Ember volt, született, élt, és meghalt; ahogy mindannyian születünk, élünk és egyszer majd meghalunk. Honnan tudod, hogy te vagy én hogyan végezzük, biztos, hogy szebben, jobban, különbül? Egy ember sem a halálával egyenlő, minden ember maga az élet, ezért minden halál veszteség, mert senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól. Érted szól.
Hogy jöhetnék én ahhoz, hogy ítélkezzek, bárki felett? Végre, békét kötöttem a világgal és benne magammal; elfogadtam magam és hibáimat úgy, ahogy vannak; és minden erőmmel arra törekszem, hogy magamból kilépve, a rajtam kívüli világot is megértsem. Whitney Houston drogozott, és a fürdőkádba fulladt; a fürdőkádba fulladt, mert ember volt, ember, mint én; ember, mint te, ember, mint bármelyikünk. Nem bálvány: ember. Nincsenek bálványok, csak emberek vannak; milliárdszám, mindegyik egy külön kis világ, pont olyan, mint te, pont olyan, mint én, és néha, igazán ritkán, ha a csillagok is úgy akarják, születik egy olyan, akiben láng lobog, aminek a fényénél megmelegszenek a többiek, akik hatnak. Mivel emberek, ők sem jobbak, ők sem többek - jól jegyezd meg, senki nem jobb, senki sem több, mint te, senki -, talán nem is tudják, hogyan csinálják, talán nem is jó emberek, otthon verik az asszonyt, vagy részegen henteregnek ráérő idejükben, de mégis: adnak valami olyat, amitől, ott valahol a szívtájékon, nem tudom, mi az, de jó nagyon.
Mostanra megértettem: én ilyen fényt nem kaptam, nem ragyog belőlem a különlegesség szikrázó sugara; de ember vagyok én is; pont mint a többiek. Semmivel nem rosszabb; s meg kell értenetek: csak az út elején járok; a tapasztalások csak most kezdenek személyiségformáló erővel hatni; és végre, oly sok idő után, újra boldoggá érlelt a hozzám beszélő, soha meg nem hallott, de egyre érthetőbben beszélő élet; a megértett tanítások; melyek régebben holtak voltak, cifrázott semmiség.
Whitney Houston-t hallgatok, és ahogy hallgatom, úgy érzem, hogy valahol, messze, a csillagok felett, egy messzi és örök dolgokból font világban egy fürdőkádba fulladt asszony lelke mosolyog rám; azt sem tudja, ki vagyok, de azt tudja, érzi, hogy most, miután az élet megtanított elfogadni és szeretni magam eléggé ahhoz, hogy ebből végre másnak is adjak, én már mindig szeretni fogom. I will always love you; Whitney. Megtanítottál, most, a haláloddal, hogy végre el tudjam mondani, őszintén, a búcsúüzenetem.
Bittersweet memories
that is all I'm taking with me.
So, goodbye. Please, don't cry.
We both know I'm not what you, you need.
I hope life treats you kind
And I hope you have all you've dreamed of.
And I wish to you, joy and happiness.
But above all this, I wish you love.
Isten veled.
Sherlock Holmes
Hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk moziba. Két film van, ami mostanában érdekelt, a Rooney Mara és Daniel Craig főszereplésével forgatott Tetovált lány, és az új Sherlock Holmes film, amit az a Guy Richie jegyez, aki a Madonnával való válását követően kezd ismét magára találni. Ez utóbbit választottuk és nem bántuk meg. Sir Arthur Conan Doyle könyveit még gyermekkoromban végigolvastam, Moriarty professzor, a sátán kutyája meg a többi történet már akkor megragadta a fantáziámat. Sherlock, a kokainfüggő, csontsovány zseni, ahogy Doyle ábrázolja, mindig valamiféle különc volt, furcsa motivációjú, talán kicsit személyiségzavaros, de mindenképpen zseniális figura. Rengetegszer feldolgozták már ezeket a történeteket filmen vagy sorozatban, Holmes valamennyi epizódban hűvös angol úriemberként szerepel, kifogástalan ruhában, méltóságteljes eleganciával. Guy az első rendező, aki úgy mutatja be Holmes-t, ahogy én is elképzeltem korábban: egzaltált, az idegbaj és a zsenialitás határán egyensúlyozó különcként, aki időnként dzsungellé rendezi át a szobáját, időnként furcsa, morbid dolgokat tesz (emlékszem egy részre az egyik könyvből: Holmes egy emberi szemet boncolt, mert azt a feltevést akarta ellenőrizni, miszerint az utolsó kép a halál előtt örökre beleég a retinába), de mindenképpen fantasztikus figura.
Pontosan ez a fajta, kicsit a Blöff-re hajazó újraértelmezés, a finoman adagolt, olykor vaskos humor, és nem utolsósorban: a fantasztikus színészek, a Sherlock szerepében valósággal lubickoló ex(?)-alkoholista, Robert Downey Jr., és a hűvös, racionális, a történetet egyensúlyba billentő Watson szerepét kiválóan alakító Jude Law az, amely fantasztikussá teszi a filmet. Felhőtlen, felelőtlen, minőségi szórakozás, a végén csattanóval, aztán a moziból távozás során azzal az érzéssel, hogy ezt kár lett volna kihagyni.
Na és persze a kötelező kör: a "VÉGE" felirat után tett kérdőjel.
Az örök klasszikus, a sátán kutyája megfilmesítésért kiált. Ideje nekilátni, fiúk.
Razglednicák
A MÁV úgy döntött, hogy a jelenlegi sarkvidéki hideg miatt beszünteti a működését. Legalábbis az összehangolt, valamiféle iránymutatásnak, ne adj' isten menetrendnek megfelelő működését. Tudom, a fagy, a váltók, meg ilyesmi. De ez volt huszonévvel ezelőtt is, ez volt tíz éve is, meg ez van ma is. Abszolút toleráns vagyok azzal, hogy ha esik fél méter hó, akkor ennek a körülménynek teljesen érthetően ki kell hatnia a közlekedésre is. Na de fél méter még Szegeden sem esett, itt az ország közepén meg jó ha van tizenöt centi. Másfelől meg: ez szombaton történt. Most szerda van. Mégis mi a baj? Biztos vagyok benne, hogy kell lennie valamiféle szakmai oknak, amit - hozzáértés hiányában - nem ismerek, de 1. mi az, és 2. miért nem lehetett az elmúlt évszázadban megoldani? A MÁV költségvetésében akkora rész lenne a váltófűtés?
*
A telefonom szerint hétfőn reggel mínusz huszonegy fok volt nálunk. Ez valóban menő, de az az igazság, hogy a hőmérő tizenhatot mutatott reggel. 1987-ben még nem volt okostelefonom, csak hőmérőm. Akkor azon volt -24.
*
Megpróbálok leállni a kávéval, vagyishogy napi kettő körülre mérsékelni. Eredmény: hiperjó alvás éjjel, álmosság nappal. Képes vagyok elaludni egy megállónyi út alatt a metrón, állva. Elképesztő.
Az a bizonyos '87-es
Nemrég fejeztem be a hólapátolást. Az elsőt, a saját portám előtt; Budapesten, a nyolcemeletes társasházban, három lépcsőházzal, lépcsőházanként 32 lakással nem volt erre gond. Régen, itthon, még a szüleimnél rengeteget csináltam, de az nem a saját portám voltam. Van ebben valami végtelenül családias, nyugalmas és békés különben, amikor az ember a fűtött házból nézi a az ablak túloldalán kavargó hóvihart, a mínusz 8 fokban is szakadatlanul növekedő fehér lepeltakarót, aztán időnként kimegy és elsepri a havat. A gyerekkel is kimentünk egy félórára, annyira élvezte, hogy amikor a hideg miatt behoztuk, hisztizve verte az ajtót, ő oda még ki akar menni. Aztán az ablakból nézte a hóesést, vágyakozva.
Tele van az újság a huszonöt évvel ezelőtti téllel, nézem a képet, olvasom az adatokat, és megnyugszom: az emlékeim nem csalnak. Akkor harmadikos voltam, általános iskolás, és emlékszem, apám nem ment dolgozni - esélytelen lett volna vonatozni - engem nem engedtek iskolába és a hirtelen jött szünetben, a forró radiátornak támaszkodva a konyhaablakból néztem, ahogy apám havat lapátol. Milyen fura, most a gyerekem néz engem, a sors játéka, de éppen annyi idős vagyok, mint apám akkor.
Szóval, világosan emlékszem, hogy apám valósággal eltűnt a hóhegyek között, az udvaron alagutakban lehetett csak járni és némelyik kupac magasabbra emelkedett, mint ő maga, a feje felé kellett emelnie a lapátot. Bőven mínusz tíz alatt volt a napközbeni hőmérséklet, viharos szél fújt, és a temetőn, ami mellett laktunk, nem lehetett járni egyedül, mert a szél buckákba tornyozta havat és amikor másnap átkeltünk a temetőn, anyám törte előttem a havat, és helyenként derékig elsüppedve kellett megállnia pihenni. A város egészen valószerűtlen volt, hóalagutakban kellett közlekedni, ónos esőként viselkedő, jégdara-szerű valami hullott, és az erős fagyban olyanná tett mindent, mint valami mesevilágban, cukormáz fedett mindent, a havon olyan vastagon, hogy ha ráléptem megtartott. Mínusz huszonnégy fok volt (!), a legnagyobb hideg, amit valaha is átéltem életemben (nagymamámékhoz mentünk, nekik volt udvari hőmérőjük, azon néztük hitetlenkedve), szinte fájt a lélegzetvétel, az arcom elé kötött sál szövetébe a lehelletem párája kicsapódott és a sálnak a szájam előtti részén jéggé kérgesedett. Anyám két nadrágot adott rám, s mire nagymamámékhoz értünk, a külső nadrág ettől az égből hulló valamitől megkérgesedett, olyan volt, mint a fagyba kiakasztott nedves felmosórongy, ahogy levettem, az anyag hajlásainál szabályosan törögetni kellett róla a jeget.
Gyerekként ez hatalmas élmény volt, csodálatos, igazi téli világ, amit azóta sem éltem át; ez a mostani havazás is szép, ez a mostani havazás is nagy, de - legalábbis mifelénk - ahhoz a régihez, ahhoz a huszonöt év előttihez nem hasonlítható. És nem csak az emlékeim csaltak, az adatok is ezt mutatják. Pedig gyönyörű volt, kalandos volt, és - valahol belül - mindig arra vágyom, hogy a tél ilyen legyen, hideg, zord, de hófehér, tiszta, és szikrázóan gyönyörű.