Kávé
Hétfőn eldöntöttem: leszokom a kávéról. Már vagy napi nyolcnál tartottam, nem bírtam másképp a tempót. Minden bajom volt, félrekalapált a szívem, de csak döntöttem magamba, folyamatosan figyelni kellett, mindig észnél kellett lennem, mindig. Hétfőn letetettem, ez nem volt rossz döntés, csak éppen ezzel sikerült kifognom az év legkeményebb melegfrontja és a leszokási tünetek közös metszetét.
A fejfájás már hétfő reggel elkezdődött, a szememnél, onnan átvándorolt a fejtetőbe. Úgy éreztem kihullik a szemem, a gondolkodás lehetetlen volt, a fogsorom mintha fémből lett volna, olyan idegen és vasízű volt. Hányingerem is volt, azt hiszem; úgyhogy maradtak a fejfájáscsillapítók, a napi lehetséges maximális adagban. Így is csak csütörtök délre múltak el a fájdalmak végleg.
Egyszer voltam neurológián, azt mondták, migrénes természetű a dolog, adottság. Biztosan az, hiszen nem emlékszem olyan kiskoromra, amikor időnként ne fájt volna a fejem... irigylem azt, aki nem érti, mi ez.
Átszervezés
Átszervezés. Újabb rohangálás, újabb jelentések, feladatkimutatás. És igen, bele lehet fáradni, a szervezet már egyfajta apátiával reagál, kit rúgnak ki, kit nem, ki marad meg. 2003 óta pótcselekszik az ország. Kicsit olyan ez, mint amikor államvizsgára tanultam: a reggelek mindig elmentek a takarítással, függönymosással, mosogatással, rendrakással, csak valami érdemit ne kelljen csinálni.
Mi mindig mindenhonnan elkésünk, mi midig mindenhol pótcselekszünk.
*
Le akarok szokni a kávéról, ma még csak egyet ittam, persze hogy majdnem elalszom. A kávé és én immár összetartozunk, múltunk van együtt; néha perlekedünk egymással, mint a nyugdíjas házasok, akik már csak a megszokás miatt is összekapnak, csak a rend kedvéért; ilyenkor leszokom. Néhány hétre.
*
Megint vége a télnek.
*
Meghalt a nagyapám. Most már sosem lehetek többé gyerek.
Áldás, békesség
Ama nemes harcot megharcoltam; futásomat elvégeztem; a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája.
Ez volt az Ige papa temetésén. Tegnap volt, rettentő hidegben, mégis több százan jöttek el. A faluból, ahol felnőtt, eljött a lelkész, holott már ő is nyolcvan felett van; és a lelkésszel együtt eljött a fél falu is, mert szerették. Tegnap délután kettőkor két településen szólaltak meg a harangok, mert egy igaz ember ment el, a nagyapám. Az egész országban meg kellett volna kondulniuk.
Először akkor omlottam össze, amikor megláttam az előkészített fejfát a befejezett évszámokkal: 1920-2008.
Másodszor akkor, amikor a lelkipásztor a halott istentiszteleten elmondta, hogy amikor utoljára látta a betegágyon, bár már öntudatlan volt, papa mégis úgy búcsúzott tőle, "áldás, békesség". Ahogy a reformátusoknál szokás. Ezt még valahogy bírtam volna, csak akkor pattant el valami végleg, amikor a pap szavai is zokogásba fulladtak.
Azt hittem nem így lesz, hogy felkészültem erre, de nem így van. A tegnapi nap valamit örökre megváltoztatott bennem, valami elmúlt. Papát szerettem legjobban a világon és most már egyedül vagyok, nincs itt, nem lehet bemenni hozzá beszélgetni, már semmit nem fog tanítani, sosem fogunk már együtt dolgozni, szüretelni, betonozni némán. Úgy szerettem papát a hallgatásáért, mert vele úgy lehetett csöndben lenni, hogy az a csönd sohasem harsogott. Ha behunyom a szemem, egyszerűen nem látom magam előtt az ágyon, ahol az utolsó két évet töltötte, mindig azt látom, ahogy öltönyben és kalapban besétált az templomba, és büszke voltam arra, hogy nekem van a legszebb nagyapám a világon.
Papa elment. De nem fog eltűnni soha, mert velem van mindig; ha gyermekem születik, elmesélem majd neki, hogy volt egyszer egy dédapja, aki ecetesüvegből permetezőt csinált nekem mikor kicsi voltam, és aki a legnagyszerűbb ember volt, akit valaha ismertem.
Mert ama nemes harcot megharcolta; futását elvégezte; és a hitet megtartotta.
Végezetre pedig eltétetett neki az igazság koronája.
#30
Tegnap este meghalt a nagypapám.phuhh
Na. Túl vagyok rajta, jól sikerült, megoldottam, jó voltam. Azért nem fogok égni a vágytól hogy máskor is mehessek, de nem volt gáz. Egy kicsit büszke is vagyok, bevallom. Negyven éves koromra talán már csak annyira leszek gátlásos mint egy normál hétköznapi ember.Elemzés
Az idegesség hullámtermészetű. Rövid nyugodt fázisokat követően hullámszerűen érkezik, felülről lefelé érzem, ahogy ver a víz, feldobog a szív. Racionalizálok, akarattal lazítom el magam. Sikerül.
Hozzávetőlegesen kétszáz főiskolai-egyetemi vizsgával a hátam mögött elmondhatom magamról, hogy voltaképpen szerencsés típus vagyok, rettenetesen ideges vagyok vizsga előtt, de a stressz nálam nem blokkot okoz, hanem kihegyez. Mindig úgy volt, hogy amikor beléptem az ajtón, kihúztam a tételt, hirtelen jeges nyugalom szállt meg, a világ egy csővé változott, mindenféle más gondolatom kizáródott a fejemből, csak én maradtam és a Feladat. Ez volt vizsgán. Ugyanez történt, amikor 60 embernek kellett előadnom. De, holnap a rádióban leszek, és annyi ember fogja hallani amit mondok, mint egy U2 koncerten Bonót. Vajon mi fog történni? Remélem nem hányom le a mikrofont. Tisztán racionálisan is érdekelne, de sajnos túl ideges vagyok ahhoz, hogy tisztán racionális legyek. Az biztos, hogy ha nem lesz gond, akkor amint túl leszek rajta, iszonyú nagy lesz a pofám. Csak már ott járnék.
*
A halálban nincs méltóság, és nem jön könnyen. Nagyapám szerda óta nem ébredt fel, nem eszik, nem iszik, hörögve lélegzik, vizenyő van a tüdejében, a halál egészen összefonnyasztotta. Egyszer láttam a múzeumban múmiákat, a hasonlóság rémisztő. Nincs mit tenni, anyuék mellette vannak, napjában egyszer kijön az orvos, mindig meglepődik hogy még él, kap valami injekciót és ennyi. Évek óta nincs tudatánál, így nem tudjuk, szenved-e; az a szörnyű sejtésem, hogy igen. A halálban nincs semmi méltőság, szomorúság van, tehetetlenség, összeaszott test van, beesett arc, genny, felfekvés, fájdalom és félelem; idő kérdése az egész, egyszer engem is szólítanak, vajon nekem könnyebb lesz-e? Ez a néhány év a végén valami iszonyú, nem akarom, nem, nem.
Papa
Tegnap belázasodott, dobálja magát, hörög. Anyámék kihívták az orvost, megnézte, csak annyit mondott, keressék elő a személyit meg a születési anyakönyvi kivonatot. Ha papa esetleg reggel 6-8 között találna meghalni, ne őt keressék anyuék, hanem ezen meg ezen a számon az ügyeletet hívják, mert ő itt meg ott lesz, de mindenesetre 6-8 között nem ér rá.
Úgyhogy anyuék most a születési anyakönyvi kivonatot keresik. A halál egy adminisztratív aktus; ennyit az élet értelméről.
Szól a rádió
...de ezúttal én fogok szólni belőle. Most kaptam az infót, nekem kell mennem, egy témában én leszek az ún. "szakértő". Hát remek.
Az első reakcióm az volt, hogy elmentem fosni. Komolyan.
Főnökeim vigasztaltaltak, "egyszer muszáj elkezdeni"; Nagyfőnök szerint ennyi idősen ő is fosott, most már - semmi.
Azóta figyelem magam, az első ideg után lehiggadtam. A témában nem tudnak megfogni, laikusok pláne nem, hát akkor mi lesz? A lényeg hogy nyugodtan fogjam fel a dolgot. Igazuk van nagyjainknak, ez is olyan kérdés, mint minden más az életben, arról szól hogy le tudjam győzni a félelmem. Azt nem tudom egyébként, hogy miért van egyáltalán. Csomó embert ismerek, akinek egyszerűen nincs. Nem csak elfojtja, hanem nincs. Fura.
Vidéki út
Ma vidéken voltam a főnökömmel. Na nem a közvetlen főnököm, hanem a közvetlen főnököm főnökének a főnökének a főnöke. (Apáink apáinak apái, ugyebár.) Nagy ember, a szó minden lehetséges értelmében, tehát hatalomban, tudásban, és fizikai terjedelemben is. Sok mindent megtudtam ezen az úton, többek között azt, hogy mit érezhet egy kötözött sonka, miközben füstölik. Főnököm ugyanis egy két lábon járó szív- és érrendszeri kockácat: súlyosan elhízott, stresszes, és emellett napi négy doboz cigit szív. Ebből kettőt a kocsiban.
Megtudtam azt is, hogy mennyire nulla vagyok, ismét. Gondoltam, ha az ember együtt ül egy kocsiban egy nap hat órát valakivel, talán beszélgetnek. Hát nem. Najó, tény, hogy én nem kezdeményeztem társalgást, nadehát mégiscsak ő az atyaisten ugyebár, neki kéne valamit röfögnie, nem várhatja, hogy egy utolsó szar alárendelt fos kezd el vele bratyizni. Merthát hova is vezetne ez, ugyebár.
Eszembe jutott közben, hazafelé, hogy egyszer azt mondta nekem, irigyel, mert én még fiatal vagyok, és nekem olyan jó, mert még annyi minden lehetek. Mondta ezt nekem ő, aki egyetemi tanár, másik helyen a főnököm, atyaúristeni rangban és kábé másfél milliós összjövedelme van havonta. Nettóban.
Hát nem tudom. Nekem tényleg olyan jó? Vegyük csak sorra... van három diplomám, doktori címem, 30 éves vagyok, beszélek angolul... ehhez képest 35 négyzetméteren élek, havonta 60 ezret törlesztek még 16 évig, esélyem sincs egy nagyobb lakásra... ja hogy gyereket? hova? majd mi alszunk a konyhában, ő meg a szobában? perspektíva? semmi... verjem össze a seggem, hogy utolsó szar lehetek egy Ilyen Helyen, mert nekem Jó. Eszméletlen.
Tegnap ebédnél szó volt róla, ki mekkora bulikban vesz részt... az egyik kolleganőm azt mondta, nekem tuti könnyű dolgom van, csak bedobom, hogy dr. vagyok, és egyből sorbaállnak a csajok. Visszakérdeztem, hogy ezt átgondolta-e? Hogy hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Mégis mit képzel, elmegyek valahova bulizni, betolom a rágót meg a sört az arcba és odalibbenek valakihez, hogy szeva, dr. ezmegez vagyok és már győztem is? Vagy hogy? Ezt nem gondolta komolyan, ilyen sose volt. Addig sose jutottam el, hogy bemutatkozzam, már levakartak. Egy régebbi esetből megtanultam, hogy úgy mondjam, kőtáblába vésve, örök időkre, hogy nem az számít ki vagy, a nők leszarják az IQ-dat, a doktori címet, a lelkedet meg a többi baromságot, lehetsz akár elítélt bűnöző is, a lényeg hogy hogyan nézel ki és kész. Én meg ezen a szűrőn elcsattantam mindig. (Az, hogy most nősülök, és az, hogy akit elveszek szeret, egy olyan isteni csoda, amit soha nem fogok megérteni, és igazából: mindig félek, csak álmodom... engem is szeret valaki: ez nem is lehet igaz.)
Ezzel egyébként semmi gond nincs, nekem is a szép nők tetszenek, a csúnyákat meg leszarom, bármilyen jó fejek is; nem a frusztrációimat akarom kiírni, csak néha az bosszant a nőkben, hogy annyi hagymázos elméletet állítanak fel magukról, maguknak és másnak. A lényeg persze az, hogy semmi lényegi különbség nincs köztünk, nők és férfiak között, legfeljebb csak annyi, hogy mi legalább magunknak nem hazudunk.
Imagine
Imagine all the people
Living life in peace...
Amit Lennon égbekiáltóan nem vesz figyelembe, az pont az, hogy maga az emberi természet lázad a béke ellen. Egyszerűen nem viseli el.
Az emberek közötti interakciót ellehetetleníti az az elképesztú butaság, ostobaság, korlátoltság, és legfőképpen: műveletlenség, ami az emberek széles tömegeire jellemző. A személyes becslésem 99%; néha magamat is beleértve.
És amikor az ember azt hinné, ezen mind túl lehet lépni, rájön, hogy a társas kapcsolatok legnagyobb akadálya néha nem is a butaság, hanem az ápolatlanság és a büdösség.
Kávé
Az n-edik nap, rettenetesen sok kávéval. Valahogy úgy vagyunk mi, a kávé meg én, hogy néhány napig, hétig, csodálatosan felpörget, aztán pedig óriási zuhanás, halálos fáradtság. Most járok itt; délután négykor elfogyott a kilométer, kiürült a tank, és most olyan jó megülni és egy kicsit ernyedni. Szeretek itthon.Vicc
Hiszek az érzékszervek mesterséges eszközökkel történő eltompításában
Házibuli
120 centi tömény erőszak
Az index videóriportja szerint legalábbis. 12 éves, Krisztián a neve, a Blaha réme. Eddig csak bűnözött, saját bevallása és az én jogi formalizálásom szerint rablásokból, lopásokból tartotta fenn magát. A baj az, hogy nem büntethető, mivel a büntethetőségi korhatár 14 év. Speciális ellátást biztosító otthonba nem vehető, mert nem magyar, román állampolgár. Most megszúrt valakit, ami legalábbis súlyos testi sértés, de szándéktól függően emberölés kísérleteként is minősülhet.
Az állam tehetetlen, jogszabályaival saját kezét kötötte meg. Csoda-e, ha az index már azt szellőzteti, "szélsőséges" csoportok "el akarják kapni" Krisztiánt? Az állam, e csodálatos szervező erő azért alakult ki, hogy a társadalom széles köre által meghatározott, vagy legalábbis elfogadott együttélési normákat kikényszeríthetővé tegye és így azok, akik e szabályrendszert nem fogadják el, az Egész működését ne tudják veszélyeztetni.
Az állam tehetetlensége, impotenciója minden időben anarchiához, álműködéshez vezetett, melynek végső soron az volt az eredménye, hogy az emberek a saját kezükbe vették az irányítást. Ha az állam képtelen rá, majd megoldják ők... a sok egyéni érdek eredője pedig nem rend lesz, hanem anarchia. Ezt akarjuk? Az államhatalom szétesésének jelei már itt vannak velünk, leszivárogtak a mindennapokba, a lakás előtt szemétdombot felhalmozó csövesek, a pénzügyi problémák, a csapból folyó korrupció és legfőképp, a minden térem megmutatkozó csökönyös eredménytelenség megoldásért kiált. A felelősség ezúttal - 500 éve először! - nem kenhető másra, nem lehet a csődért felelőssé tenni a megszállókat, a külső körülményeket, semmit: most először puska nélkül jelentünk meg a vizsgán, és úgy tűnik, csúnyán megbuktunk.
A magyar társadalom problémáit a túlzott liberalizmus nem képes kezelni; ez az társadalom - ilyen-olyan okok kölcsönhatása miatt - egyszerűen nem elég művelt, nem elég világlátott, nem elég olvasott ahhoz, hogy egy bizonyos határon túl a liberalizmus működhessen. Konzervatív társadalomszervezésre, kemény iskolai és erkölcsi nevelésre van szükség; azaz pont ellenkező irányba kell menni, mint amerre haladunk.
Péntek reggeli láz
A reggeli ködben táncot jártak agyamban a gondolatok. Talán ez a nyomasztó szürkeség, a városra ereszkedett sötétség az oka.
Tegnap megnéztük a Forrest Gump-ot. Utoljára gimnazista koromban láttam, tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor a moziban ment. A kisvárosban, ahol felnőttem, nem volt mozi, egy helyi vállalkozó a kultúrház nagytermében tartott vetítést, és a gimnáziumban kedvezményesen árulta a jegyeket. Sok filmet láttam így. Persze, mindig egyedül, mert partnert a mozihoz sosem találtam, de igazából: meg se mertem volna kérdezni senkit, eljön-e velem. A páros mozibajárások néhány évvel huszadik szülinapom után kezdődtek, még a főiskolán is egyedül ültem be egy-egy filmre. Ki tudja, talán élveztem is ezt a fajta magány-mártíromságot, a motivációk letisztulnak az évek során, és az ember elmosolyodik, amikor saját magáról tud meg részleteket.
A Forrest Gumpot már akkor, 16 évesen is értettem. Ez tegnap meglepett. Nem fedeztem fel benne újdonságot, emlékeztem a Watergate-ügyre, Nixon kínai vizitjére, Vietnamra, a hippimozgalomra, Elvisre, az apartheidre - ezek szerint minderről már akkor is tudtam. Kivételesen értelmes gyerek lehettem, állapítom meg szerényen. És persze emlékeztem Jennyre, a pedofil apa által molesztált, a főiskoláról az utcára és a kurválkodásba, drogokba menekülő lányra, aki kitöltötte Forrest minden gondolatát. Emlékeztem. Értettem már akkor is, hogy Jenny miért menekült, mindig, Forresthez: amikor elég volt a világból, elege lett a kisiklott életéből, Forrest mindig ott volt, mindig megvédte, nála mindig kialhatta magát. Forrest volt a Biztonság. És a film végén, amikor Jenny AIDS-es lett, akkor is Forresthez menekült, ő és a gyerek: mert szükség volt a biztonságra. Mindezt 16 évesen már értettem. Ahogy tegnap este néztem a filmet, az is eszembe jutott, hogy mit gondoltam akkoriban mindenrről. A teljes azonosulásra emlékszem, úgy éreztem, én vagyok Forrest; Forrest, aki Jó, aki a Biztonság; és a végén természetesen az lesz, hogy Jenny, aki soha nem állt velem szóba, a végén, amikor belefáradt az életbe, kiégett attól, hogy senki nem törődik vele igazán, majd rámtalál. Nagyon könnyű volt beleélnem magam ebbe, ott, a kultúrházból lett alkalmi moziban, a vásznon az életlen képet figyelve, egyedül. És még nagyon sokáig egyedül.
Aztán persze nem így lett, ahogy előrehaladtam az életben, be kellett látnom, hogy Forrest Gump csak egy álom, hogy a jósághoz, ebben a tiszta formájában, fogyatékosság kell; és hogy sokszor pusztán azzal ártunk másoknak, hogyha létezünk, és hogy mindannyian saját érdekeink által vezérelten, önmagunk irányába hajlítjuk a világot, ha másképp nem megy, utólag, az értékelés során. És aztán egy reggelen azon kaptam magam, hogy már nem vagyok jó. Hogy már itthon vagyok itt e világban, de már nem vagyok otthon az égben. És azon is, hogy Jenny - az összes Jenny - az idővel elmúlik, kikopik, és hogy szarok rá, visszatérnek-e hozzám a végén (visszatértek), mert már nem vagyok rájuk kíváncsi. Várom az öregedést, a tapasztalatokat, mert bizonyos távlatokat ad, melyek segítenek érteni a világot, látni a Rendszert; türelmet adnak és elfogadást, és ami a legfontosabb, minden évvel csökken a Vágy, minden évvel kezelhetőbb - ha minden tíz év ilyen sokat ad majd ehhez, mint ez az utolsó, akkor remegve várom őket, mert minden eltelt nappal közelebb érzem magamhoz az élet teljességét. Nem ezoterikus és harsány divat-értelemben, hanem csendben, hiszen a változás sohasem akaratlagos, mindig csak úgy bekövetkezik.
*
Van egy ismerősöm, X. Gyönyörű lány, fotómodell lehetne, eleinte bizony igencsak feszélyezett a jelenléte, nehezen tudom a szép nőket kezelni magamban. Aztán megismertem, és a félelem elmúlt, mert ráébredtem, jobban fél mint én. Huszoniksz éves, meggyőződésem szerint nem volt még kapcsolata - semmilyen kapcsolata! - és fél. De mitől fél? Mitől fél egy ilyen gyönyörű nő? Semmit nem kell tennie, még a karját sem kell kinyújtania, elég, ha a rengeteg - napi szinten több! - udvarlást elfogadja, és kiválaszt egyet. Bárkit. Megkapja, bármiféle erőfeszítés nélkül, hiszen a nő szerepe nem az, hogy kezdeményezzen, vagy hogy egyáltalán bármit is tegyen, neki csak annyi a dolga, hogy a közeledést ne fogadja negatívan. Ez olyan nehéz? Mi, férfiak, nem várjuk el, hogy a nő hozza tető alá a kapcsolatot - ez egy mostanában divatos tévhit -, de ha a közeledésre elutasítás (ez a könnyebben elfogadható) vagy közöny a válasz (teljesen mindegy, hogy félelemből vagy gátlásokból fakad, ezt mi nem tudhatjuk), akkor bizony továbblépünk, mert nem szeretünk magunkból hülyét csinálni. Legalábbis, egy idő után semmiképp.
Tudom jól, ebben a korban a gátlások és szorongások - és néha, de egyre többször: a gyűlölet, bizony, a gyűlölet és a harag - olyan önbeteljesítő és önigazoló spiráljába kerülhet az ember, amiből nehéz kitörni, de egy nőnek ez sokkal, sokkal könyebb. Ha szép, ugye, mert egy nőnél elsősorban ez a tulajdonság számít. X. ellenben szép; így hát nem tudom sajnálni, mert ha valaki annyit nem tesz meg magáért, hogy valaki közeledését, az udvarlást elfogadja, az megérdemli a sorsát és azon bizony csak önmaga segíthet. Nekünk, férfiaknak, ez jóval nehezebb: egy gátlásos férfinak (és miért ne lehetnénk mi is azok?) nem elfogadásra, hanem aktív cselekvésre van szüksége sorsa megváltoztatásához, és ez jóval nehezebb. Ha én ki tudtam törni saját kereteimből, férfiként, akkor nem sajnálom azt a gyönyörű nőt, aki erre képtelen, mert gyáva. A csúnyát sajnálom, mert ő nem tehet róla, és neki: tényleg nehéz.
Szerencsére X. nem túl értelmes, ez lényegesen megkönnyíti a dolgát.
*
Reggel érdekes riportokat láttam a Duna TV-n. Az egyikben egy pszichológus véleményét hallottam arról, hogy a magyar oktatási rendszerben a gyerekek túl vannak terhelve, a teljesítménkényszer (az osztályozás!) szorongást okoz, ennek hatására kimutathatóan csökken a teljesítményük stb. Hát nem tudom. Ez talán az ágyban igaz, de az iskolában nálam mindig fordítva volt, a teljesítmény elmulasztotta a szorongást: ha felkészültem egy vizsgára, vagy annak idején egy dolgozatra, óráról órára tanultam, akkor semmiféle iskolai szorongásom nem volt. Jó, egész életemben kitűnő voltam, van három diplomám és doktori címem. Ezek szerint viszonylag jó képességű vagyok. De van hova fejlődni, magyaron kívül csak angolul beszélek. Na de most őszintén: nincs szükség vécépucolókra? Takarítani nem kell? Aki nem képes teljesíteni az iskolában, mert "teljesítménykényszere" van, az éljen stresszmentes életet egy vécépumpával a kezében. Soha nem lesz állástalan, amíg van szar. A szar márpedig örök.
Egy másik interjúban a Clintonné-Obama párbajról volt szó. Egy nő - szintén valami pszichológus, tehát az én szememben: áltudós - azt fejtegette, hogy Hillary a könnyei miatt nyert előválasztást legutóbb, és ennek oka - szerinte - az, hogy az emberek legtöbbje általában szappanoperát néz, és egy síró szereplő ott is, és a választáson is szimpátiát kelt. Szerintem meg, ha ez igaz - és lehet hogy igaz! -, akkor ez a demokrácia igazi válsága, egy Hitler ehhez képest veszélytelen volt. Ahogy Nietzche mondta: eltűnik a hős, és színre lép a színész...
Hé emberek! Ez nem szappanopera! Ezek közül az emberek közül egy az országot fogja irányítani! Ez nem egy szimpátiaverseny, nem Megasztár-döntő, hanem a hatalomról szól, a hatalomról, mely a népből ered, őáltala van és őérte kéne működjön! Nem a jelöltek programjairól, illetve képességeikről kéne talán dönteni, a könnyeik vagy a megjelenésük vagy a bőrszínük helyett?
Azt hiszem támogatnék egy műveltségi cenzust. De lehet, nincs értelme, mert
ha olyan magasra tennék, ahol a helye lenne, kevesebben szavazhatnának, mint a
középkorban.
Esküvő
Szóval az történt, hogy megyegyeztünk: nem lesz puccos esküvő, sima anyakönyvvezető-vacsora kombó lesz. Az a legszebb az egészben, hogy nem én javasoltam ezt a megoldást, de mintha álmaimból lépett volna elő. Mindig is gyűlöltem a szereplést, még gimnazista koromban is problémát okozott, ha átküldtek a szomszéd tanterembe krétáét, és ott kopogni kellett, belépni, stb.
A szalagavató tánc előtt olyan ideges voltam, hogy hánytam, nekem semmi élvezet nem volt az egészben, igazából csak azért vettem részt benne, mert a szüleim erőltették, és hát ugye nekem akkor még önálló akaratom nem volt. Aztán ez a gátlásosság még sokáig elkísért és még most is velem van néhány területen. Három diploma megszerzéséhez körülbelül kétszász vizsgát kellett letennem, kétszáz vizsgaalkalom után szakmai téren nem sok gátlásom maradt, sőt. Kifejezetten lehengerlő tudok lenni egy-egy ilyen megmérettetésen. Más területeken viszont nagyon bizonytalanul mozgok, ezeknek valószínűleg a kamaszkori, főiskolás kori törések az okai. Az esküvő, és a vele járó egész napos cirkusz, szereplés nem nekem van kitalálva, táncolni is csak seggrészegen vagyok hajlandó, így rettentő boldog vagyok, hogy egy vacsorával megússzuk az egészet. Tényleg összeillünk, úgy hiszem.
Felnőttnek lenni
Annyi, mint gondoskodni tudni magunkról, másokról. Felelősséget vállani.
De ez kevés. Az önismeret is része, na persze nem teljes, mert az lehetetlen. Az önismeret legmagasabb foka, amikor olyan viszonyban vagy magaddal, mint az emberek nagy része a nyolcvanas évekbe a Ladájával. Szarul megy, sokat fogyaszt, de tudjuk, hogy ha itt köhög, azt a csavart húzzuk meg, ha ott fullad, a szivatót kell állítani amott. Afféle nosztalgikus, kedélyes, szocialista szimbiózis ez az én és önmagam közötti viszony.
És persze mindezt derűs nyugalommal tűrni. Mosolyogva, nem okoskodni, és tudni, a felháborodás és a düh mögött mindig változtatási, elfogadtatási kényszer van. Ezt leküzdeni, csak ez lehet a cél.
to choose
To choose: választani. A választás annyi, mint lemondani a Többiről.
Persze bizonyos esetekben a Többi nem is értelmezhető fogalom.
Ja igen
És ma szaunázni fogok. Január harmadikán. Az uszodában. Én. Szaunázni, úszni, és dögleni. Nem hiszem el. Ja és találkoznom kell Á.-val. Három éve nem láttam, nem is különösebben érdekel, de kiszúrta a dr.-t az iwiwen és rövid "hogy vagy?"-felvezetés után végül is kiderült, hogy jogi segítségre van szüksége.
Miért gondolják az emberek, hogy mielőtt valamit kérnek, kicsit szopniuk kell egymás faszát? Annyira fáraszt ez. Átlátszóbb és szánalmasabb így, mint amennyire bunkóság meg se kérdezni, mi újság velem. Hogy nem érdeklem, azt simán elfogadom, ezt meg tudom érteni. De a saját bűntudatát, amiért ki akar használni, tompítani azzal, hogy bájolog? Ugyan már. Nyilván segítek.
Ennél már csak az a szánalmasabb, amikor valaki leb*sz azért, amiért nem írtam neki újévi sms-t. Miért felejtik el az emberek, hogy ezekkel a modern elektronikus eszközökkel kétirányú kommunikációra is van lehetőség? Hogy mind a két végponton lehetséges a híváskezdeményezés és az sms-írás? I wonder if there would be some kind of electronic device, which would allow people to communicate over great distances... What a tremendous equipment would that be!
Ahogy Harvey Keitel mondta volt.