Szeszélyes idők
Na igen, pontosan olyan változékony a hangulatom, mint az időjárás. Szerdán hóvihar tombolt és estére öt centis hó várt a pályaudvaron, csütörtökön tizenöt fokos tavaszban csicseregtek reggel a madarak a fákon és egy varjúcsapat húzott el a város felett, útban északra. A szervezet nehezen alkalmazkodik ehhez a botrányos időhöz; a napfényre kiéhezett receptorok zavart jeleket közvetítenek az agyba és az ember hol energiát érez magában, hol meg fogná magát és elmenne aludni. Olyan vagyok, mint valami mormota: reggel alszom a vonaton, aztán alszom a metrón, félálomban teszek-veszek a munkahelyemen, ahol aztán a ritmus rákényszerít az ébredésre; ettől megsértődve literszám vedelem a kávét, nem egyedül, mert az automatánál minden körnél Jóska kollégámmal találkozom. A kávétól túlpörgök; délutánra a vérnyomás tompa dobolását érzem a tarkómon; aztán hazafelé a vonaton megint elnyom az ütemes zakatolás; félájultan ébredek az állomásra beérő fülkében, végül rohanvást kapom magamra a kabátom és szaladok le a lépcsőkön. Ahogy kiáll mellőlem a vonat, ébredezve, a rövid alvástól morcosan és dezorientáltan tántorgok hazafelé, mintha részeg lennék, aztán otthon a lányom apa-apa-apa kiáltásai ébresztenek fel. Nem tudok eleget aludni, este mindig sajnálom az időt, az olvasásra, tévézésre fordítható napi időből akarok elcsalni minél többet, aminek a vége az, hogy már megint későbben fekszem le, mint kellene. Nem, még nincs tavasz, még csak megmutatta magát, hogy aztán annál jobban hiányozzon. De már közeleg; lassan április lesz, a rügyek felrobbannak a fákon, a város a kávéházak és sörözők székeibe öltözik és végre visszakapom az energiám.
Jó életem van; nem cserélnék senkivel; de most már, erőnek erejével, meg kell tanítanom magam arra, hogyan élvezzem. Mert van mit.
Never to walk in anyone's shadow
Rehabilitáció, a drogoktól szétmart hang, zavart tekintet. Aztán, végül, egy marék boldogság, egy marék nyugalom. És rá az alkohol. És egy kád víz. Reggel az első hír, a címlapon: Whitney meghalt. Meghalt, értitek? Meghalt. Megfulladt, egy fürdőkádban.
Az élet nem olyan, mint amilyennek gyerekkoromban elképzeltem; akkoriban azt hittem, vannak szent, gyönyörű, magasztos dolgok. Hogy az élet egy nagy, csodálatos, gyönyörű misztérium. És igen, néhányan kisiklanak, néhányan összetörnek, de a bálványok sosem dőlnek le. Hogy van, ami örök.
Mostanra? mostanra már láttam mindent, amit az élet ad, és amit elvesz; ott voltam a születésnél, láttam a pulzáló kis gömböcskét, mely emberformává nőtte ki magát, emlékszem a pillanatra, amikor a szülőszobában, a nagyerejű fehér lámpák fényében először láttam meg a kislányom fejtetőjét; láttam a szüleimet huszonévesből hatvan felé haladni; láttam embereket elfogyni, láttam az út végét, ott, a nyitott koporsóban a beesett, a haláltól valahogy olyan furcsán éles arcot, láttam a koporsó tetejét csukódni és a földben eltűnni. Dolgoztam ásatáson, láttam a csontokat előkerülni és egy papírzacskóban végezni; kezdem megismerni az életet, látom, hogyan kezdődik, hogyan ér véget.
Whitney Houstont, a fantasztikus hangú, gyönyörű énekes-színésznőt első gimnazista koromban szájtátva bámultunk a moziban, a filmben, aminek a végén a könnyek folytak az arcomon és elhatároztam, hogy, egyszer, majd én is olyan leszek, mint Kevin Costner, igazi hős, aki bevállal egy golyót is szerelméért, aki, persze, Whitney Houston lesz, és majd azt énekli majd, titkosan mindig, mindig neki, hogy örökké szeretni foglak. Akkor az a szépség annyira öröknek tűnt. És, most már, az is.
Nem mindegy, hogyan halt meg? Hogy drogozott? Hogy benyugtatózva fürdőkádba fulladt? Ember volt, született, élt, és meghalt; ahogy mindannyian születünk, élünk és egyszer majd meghalunk. Honnan tudod, hogy te vagy én hogyan végezzük, biztos, hogy szebben, jobban, különbül? Egy ember sem a halálával egyenlő, minden ember maga az élet, ezért minden halál veszteség, mert senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól. Érted szól.
Hogy jöhetnék én ahhoz, hogy ítélkezzek, bárki felett? Végre, békét kötöttem a világgal és benne magammal; elfogadtam magam és hibáimat úgy, ahogy vannak; és minden erőmmel arra törekszem, hogy magamból kilépve, a rajtam kívüli világot is megértsem. Whitney Houston drogozott, és a fürdőkádba fulladt; a fürdőkádba fulladt, mert ember volt, ember, mint én; ember, mint te, ember, mint bármelyikünk. Nem bálvány: ember. Nincsenek bálványok, csak emberek vannak; milliárdszám, mindegyik egy külön kis világ, pont olyan, mint te, pont olyan, mint én, és néha, igazán ritkán, ha a csillagok is úgy akarják, születik egy olyan, akiben láng lobog, aminek a fényénél megmelegszenek a többiek, akik hatnak. Mivel emberek, ők sem jobbak, ők sem többek - jól jegyezd meg, senki nem jobb, senki sem több, mint te, senki -, talán nem is tudják, hogyan csinálják, talán nem is jó emberek, otthon verik az asszonyt, vagy részegen henteregnek ráérő idejükben, de mégis: adnak valami olyat, amitől, ott valahol a szívtájékon, nem tudom, mi az, de jó nagyon.
Mostanra megértettem: én ilyen fényt nem kaptam, nem ragyog belőlem a különlegesség szikrázó sugara; de ember vagyok én is; pont mint a többiek. Semmivel nem rosszabb; s meg kell értenetek: csak az út elején járok; a tapasztalások csak most kezdenek személyiségformáló erővel hatni; és végre, oly sok idő után, újra boldoggá érlelt a hozzám beszélő, soha meg nem hallott, de egyre érthetőbben beszélő élet; a megértett tanítások; melyek régebben holtak voltak, cifrázott semmiség.
Whitney Houston-t hallgatok, és ahogy hallgatom, úgy érzem, hogy valahol, messze, a csillagok felett, egy messzi és örök dolgokból font világban egy fürdőkádba fulladt asszony lelke mosolyog rám; azt sem tudja, ki vagyok, de azt tudja, érzi, hogy most, miután az élet megtanított elfogadni és szeretni magam eléggé ahhoz, hogy ebből végre másnak is adjak, én már mindig szeretni fogom. I will always love you; Whitney. Megtanítottál, most, a haláloddal, hogy végre el tudjam mondani, őszintén, a búcsúüzenetem.
Bittersweet memories
that is all I'm taking with me.
So, goodbye. Please, don't cry.
We both know I'm not what you, you need.
I hope life treats you kind
And I hope you have all you've dreamed of.
And I wish to you, joy and happiness.
But above all this, I wish you love.
Isten veled.
Sherlock Holmes
Hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk moziba. Két film van, ami mostanában érdekelt, a Rooney Mara és Daniel Craig főszereplésével forgatott Tetovált lány, és az új Sherlock Holmes film, amit az a Guy Richie jegyez, aki a Madonnával való válását követően kezd ismét magára találni. Ez utóbbit választottuk és nem bántuk meg. Sir Arthur Conan Doyle könyveit még gyermekkoromban végigolvastam, Moriarty professzor, a sátán kutyája meg a többi történet már akkor megragadta a fantáziámat. Sherlock, a kokainfüggő, csontsovány zseni, ahogy Doyle ábrázolja, mindig valamiféle különc volt, furcsa motivációjú, talán kicsit személyiségzavaros, de mindenképpen zseniális figura. Rengetegszer feldolgozták már ezeket a történeteket filmen vagy sorozatban, Holmes valamennyi epizódban hűvös angol úriemberként szerepel, kifogástalan ruhában, méltóságteljes eleganciával. Guy az első rendező, aki úgy mutatja be Holmes-t, ahogy én is elképzeltem korábban: egzaltált, az idegbaj és a zsenialitás határán egyensúlyozó különcként, aki időnként dzsungellé rendezi át a szobáját, időnként furcsa, morbid dolgokat tesz (emlékszem egy részre az egyik könyvből: Holmes egy emberi szemet boncolt, mert azt a feltevést akarta ellenőrizni, miszerint az utolsó kép a halál előtt örökre beleég a retinába), de mindenképpen fantasztikus figura.
Pontosan ez a fajta, kicsit a Blöff-re hajazó újraértelmezés, a finoman adagolt, olykor vaskos humor, és nem utolsósorban: a fantasztikus színészek, a Sherlock szerepében valósággal lubickoló ex(?)-alkoholista, Robert Downey Jr., és a hűvös, racionális, a történetet egyensúlyba billentő Watson szerepét kiválóan alakító Jude Law az, amely fantasztikussá teszi a filmet. Felhőtlen, felelőtlen, minőségi szórakozás, a végén csattanóval, aztán a moziból távozás során azzal az érzéssel, hogy ezt kár lett volna kihagyni.
Na és persze a kötelező kör: a "VÉGE" felirat után tett kérdőjel.
Az örök klasszikus, a sátán kutyája megfilmesítésért kiált. Ideje nekilátni, fiúk.
Razglednicák
A MÁV úgy döntött, hogy a jelenlegi sarkvidéki hideg miatt beszünteti a működését. Legalábbis az összehangolt, valamiféle iránymutatásnak, ne adj' isten menetrendnek megfelelő működését. Tudom, a fagy, a váltók, meg ilyesmi. De ez volt huszonévvel ezelőtt is, ez volt tíz éve is, meg ez van ma is. Abszolút toleráns vagyok azzal, hogy ha esik fél méter hó, akkor ennek a körülménynek teljesen érthetően ki kell hatnia a közlekedésre is. Na de fél méter még Szegeden sem esett, itt az ország közepén meg jó ha van tizenöt centi. Másfelől meg: ez szombaton történt. Most szerda van. Mégis mi a baj? Biztos vagyok benne, hogy kell lennie valamiféle szakmai oknak, amit - hozzáértés hiányában - nem ismerek, de 1. mi az, és 2. miért nem lehetett az elmúlt évszázadban megoldani? A MÁV költségvetésében akkora rész lenne a váltófűtés?
*
A telefonom szerint hétfőn reggel mínusz huszonegy fok volt nálunk. Ez valóban menő, de az az igazság, hogy a hőmérő tizenhatot mutatott reggel. 1987-ben még nem volt okostelefonom, csak hőmérőm. Akkor azon volt -24.
*
Megpróbálok leállni a kávéval, vagyishogy napi kettő körülre mérsékelni. Eredmény: hiperjó alvás éjjel, álmosság nappal. Képes vagyok elaludni egy megállónyi út alatt a metrón, állva. Elképesztő.
Az a bizonyos '87-es
Nemrég fejeztem be a hólapátolást. Az elsőt, a saját portám előtt; Budapesten, a nyolcemeletes társasházban, három lépcsőházzal, lépcsőházanként 32 lakással nem volt erre gond. Régen, itthon, még a szüleimnél rengeteget csináltam, de az nem a saját portám voltam. Van ebben valami végtelenül családias, nyugalmas és békés különben, amikor az ember a fűtött házból nézi a az ablak túloldalán kavargó hóvihart, a mínusz 8 fokban is szakadatlanul növekedő fehér lepeltakarót, aztán időnként kimegy és elsepri a havat. A gyerekkel is kimentünk egy félórára, annyira élvezte, hogy amikor a hideg miatt behoztuk, hisztizve verte az ajtót, ő oda még ki akar menni. Aztán az ablakból nézte a hóesést, vágyakozva.
Tele van az újság a huszonöt évvel ezelőtti téllel, nézem a képet, olvasom az adatokat, és megnyugszom: az emlékeim nem csalnak. Akkor harmadikos voltam, általános iskolás, és emlékszem, apám nem ment dolgozni - esélytelen lett volna vonatozni - engem nem engedtek iskolába és a hirtelen jött szünetben, a forró radiátornak támaszkodva a konyhaablakból néztem, ahogy apám havat lapátol. Milyen fura, most a gyerekem néz engem, a sors játéka, de éppen annyi idős vagyok, mint apám akkor.
Szóval, világosan emlékszem, hogy apám valósággal eltűnt a hóhegyek között, az udvaron alagutakban lehetett csak járni és némelyik kupac magasabbra emelkedett, mint ő maga, a feje felé kellett emelnie a lapátot. Bőven mínusz tíz alatt volt a napközbeni hőmérséklet, viharos szél fújt, és a temetőn, ami mellett laktunk, nem lehetett járni egyedül, mert a szél buckákba tornyozta havat és amikor másnap átkeltünk a temetőn, anyám törte előttem a havat, és helyenként derékig elsüppedve kellett megállnia pihenni. A város egészen valószerűtlen volt, hóalagutakban kellett közlekedni, ónos esőként viselkedő, jégdara-szerű valami hullott, és az erős fagyban olyanná tett mindent, mint valami mesevilágban, cukormáz fedett mindent, a havon olyan vastagon, hogy ha ráléptem megtartott. Mínusz huszonnégy fok volt (!), a legnagyobb hideg, amit valaha is átéltem életemben (nagymamámékhoz mentünk, nekik volt udvari hőmérőjük, azon néztük hitetlenkedve), szinte fájt a lélegzetvétel, az arcom elé kötött sál szövetébe a lehelletem párája kicsapódott és a sálnak a szájam előtti részén jéggé kérgesedett. Anyám két nadrágot adott rám, s mire nagymamámékhoz értünk, a külső nadrág ettől az égből hulló valamitől megkérgesedett, olyan volt, mint a fagyba kiakasztott nedves felmosórongy, ahogy levettem, az anyag hajlásainál szabályosan törögetni kellett róla a jeget.
Gyerekként ez hatalmas élmény volt, csodálatos, igazi téli világ, amit azóta sem éltem át; ez a mostani havazás is szép, ez a mostani havazás is nagy, de - legalábbis mifelénk - ahhoz a régihez, ahhoz a huszonöt év előttihez nem hasonlítható. És nem csak az emlékeim csaltak, az adatok is ezt mutatják. Pedig gyönyörű volt, kalandos volt, és - valahol belül - mindig arra vágyom, hogy a tél ilyen legyen, hideg, zord, de hófehér, tiszta, és szikrázóan gyönyörű.
Necesse est
A hihetetlen csak velem történik meg. Ezt már megtapasztaltam, az élet véletlenjeinek összjátéka néha igen furcsa tréfákat űz velem.
...péntek volt. Hideg, kellemetlen, januári péntek, huszadika, valakinek a születésnapja, valakinek a nevenapját megelőző nap. Nekem egyszerűen csak péntek; a hét legidiótább napja, lehetetlen kérések, határidők és utolsó pillanatban érkező őrült feladatok napja. A pénteknek, legalábbis a hazaindulásig, számomra egyetlen fénypontja van: az a kellemes negyedóra, ebéd után, ott az első emeleti, elhagyott vécében, mely ugyan kétfülkés, de általában hagyják az embert egyedül ténykedni.Nos, hagytak egyedül ténykedni, csak én voltam ott, a fehér csempék között, a sápadtan hunyorgó villanykörték alatt. Én, letolt gatyával és a telefonomon az Angry Birds, a fantasztikus vörös, sárga, fehér és fekete madarak, meg a provokatívan röfögő disznók.
Az idillt csörömpölés zavarta meg - reflexből némára tettem a telefonom -, nyílt az ajtó, óriási csattogás, zuhogás, majd robaj, és káromkodás. Megmerevedtem: mi lehet az? Bejött egy transzformer, és olajat akar cserélni? Leparkolt egy x-szárnyú vadászgép a mosdóban? A félnyomorék személyzetis érkezett meg, mankókkal és vasakkal?
A csörömpölés és csattogás közeledett, elérte a mellettem lévő vécéfülkét, majd nyugvópontra ért. Kezdtem megnyugodni: a fémes csattanások talán mégse egy landoló vadászgépet jeleznek, valószínűleg valami járógépes mozgássérült parkolt be így, a mankóit ide-oda ütve a szűk helyen.
Egy pár pillanatig csönd volt, aztán egyszer csak árnyék vetült rám. Ahogy ott ültem, legatyásodott férfiasságommal, a fehér porceláncsészén trónolva , bokámra tolt gatyával, felnéztem.
Felülről egy megdöbbent fickó bámult vissza rám, létrán állva, derékig a két illemhelyiséget elválasztó paraván felett, munkásruhában.
Mindketten lefagytunk néhány pillanatra; majd a fickó, nagy önuralommal, viszonylag természetes hangon, annyit mondott, hogy bocs, és gyorsan lemászott a létráról.
Amikor kimentem kezet mosni, még mindig némileg zavartan álldogált az előtérben, és nem győzött bocsánatot kérni.
Figyeljen ide, mondtam neki, tudom én hogy van ez. Villanykörtét cserélni a vécében szükségszerű, de szarni meg muszáj.
Ebben maradtunk.
Tom
A lányom ma este, altatás közben, a tetőablakon keresztül meglátta a telehold ragyogó fényét. Valósággal életre kelt, mesélte a feleségem, aki altatta, a vállára hajtott kis feje felemelkedett, és ujjával mutogatott a furcsa, fényes gömbre odafenn: lámpa!, mondta. Lámpa!
Milyen érdekes ez, gondoltam, amikor hallgattam a sztorit, a gyerek talán 50-100 tárgy megnevezését ismeri, és a világ jelenségeit az általa ismert fogalmi keretbe illeszti be: a Hold világít a sötétben, ő egyetlen dolgot ismert, ami világít a sötétben, a lámpát, tehát a Hold: lámpa. Mosolyogtam magamban, milyen egyértelmű dolog ez, micsoda logika. Hibátlan. Aztán abbahagytam a képzeletbeli mosolygást, mert eszembe jutott, mi nevetünk a gyerekeken a sajátos logikájuk miatt, miközben mi is ugyanígy működünk: amit nem ismerünk, azt a rendelkezésre álló fogalmi rendszerek felhasználásával képezzük le magunkban. Az ókori görögök nem ismerték a villamosságot: ezért számukra a villám nem természeti jelenség, elektromos kisülés volt, hanem maga az Isten haragja, Zeusz sújtott le ellenségeire vele. Magam is tapasztalom, milyen is az, amikor az ember dogmák között nő fel: a szüleim engem így neveltek, a világból, családi barátok híján, az ő fogalomkészletükön kívül nem ismertem mást. Ez a fogalomkészlet szűkös és leegyszerűsítő volt, minden dologra egyetlen magyarázat létezett, mindenre volt ítélet: ez helyes, ez helytelen, ez így van, az úgy van. A szülők hatása alól kikerülve megtapasztaltam, hogy ez az értékrend, ez a merev, hierarchikus keretrendszer mennyi ütközéshez vezet a világgal: a értékítéletek szükségtelen és állandó alkalmazása milyen konfliktusokat okoz.
Amíg az ember élete egyszerű, a dolgok lineárisan követik egymást, és a cselekmények beilleszthetőek egy fogalmi rendszer keretei közé, ez tulajdonképpen nem is probléma: olyan ez, mint egy diktatúrában, Észak-Koreában élni: amíg a világ nem lopakodik be a határokon belülre, addig csak az a valóság, ami odabent van. Lehetőségek nincsenek, az élet keretei egyértelműek, nincsenek igazi döntési pontok, mert minden szabályozott, vagy a jogban, vagy a társadalmi morál által, ami talán néha erősebb is, mint a jog: de ebből adódóan hiányzik a döntésekkel járó felelősség is, az örök tépelődés: vajon jól tettem, amit tettem? mi lett volna ha a másik, harmadik, negyedik opciót választom? ebben látom a nyugati világban elharapódzó pszichológiai problémák okát: ahol szabad vagy, ott döntéseket kell hoznod, mert senki nem hozza meg őket helyetted, és a döntés stresszel jár. A stressz pedig mindenkinél töréseket okoz: valakinél szó szerint, töréssel és zúzással jár, valakinél a gondolati világ összezavarodását okozza, valaki gyomorfekélyt kap, a másik depressziós lesz vagy a szíve rendetlenkedik. Senki nem feszítheti túl a húrt büntetlenül.
A világ, a saját világom, hiába vagyok annyi idős, amennyi vagyok, egyre tágul, szinte hasonló sebességgel, mint a lányomé, aki nap mint nap új fogalmakkal szembesül és agya szivacshoz hasonlóan issza magába az információt. Nap mint nap újdonságokkal szembesülök, magamról, az emberekről, a világról; és ahogy tágul a horizont, úgy szakadok el a dogmáimtól és alakítom ki a saját, egyedi látásmódomat és felfogásomat. Sokat tanultam; rengeteg tényanyag és gondolat van a fejemben, melyek az új ismeretek hatására újra- és újrarendeződve formálják azt, aki vagyok.
A dogmák leomlása szükségképpen a gondolati-fogalmi kötöttségek liberalizálódását hozta, bizonyos dolgok, melyek tizenévvel ezelőtt történtek velem, hirtelen, új megvilágításban, a helyükre kerülnek és új, a korábbinál flexibilisebb, rugalmasabb rendszert alkotnak, olyan rendszert, mely segít a világ és önmagam jobb megértésében. Kezdek hajlani arra, hogy az élet, ha nem történik benne valami idő előtti, végleges és végzetes törés, valóban egy tanulópálya; egy tanulópálya, melyen egyesek megragadnak valamilyen, az értelmezést segítő, gondolati mankóként szolgáló dogmarendszer mellett, és vannak, akiknél az élet a korábbi dogma kereteit széttöri, és az új ismeretek egy újabb, de a korábbinál tágabb és rugalmasabb rendszer kereteivé állnak össze. Olyan ez, mintha az ember agya egy hagyma belsejéből törne kifelé: ahogy a belső mag összeomlik, mindig van egy újabb héj. Ki itt, ki ott jár a hagymából kifelé vezető úton: a héjak, a korlátok mindenesetre sosem fogynak el, mert persze senki sem szerezheti meg minden tapasztalások összességét. Nincs két egyforma rendszer sem, mert senki sem ugyanazokkal a tapasztalatokkal szembesül, mint a másik, ráadásul e tapasztalatok kölcsönhatásban vannak egymással és az alapszemélyiséggel is, ezért ugyanabból a dologból sem mindenki vonja le ugyanazt a következtetést.
Nálam a legerősebb dogmák leomlásának időszaka az elmúlt három év volt, a maga összes hatásával és cselekményével: rendkívül nehéz időszakon vagyok túl, mely összeomlással járt a tavalyi nyáron; az élmények túltelítődtek és az idegeim felmondták a szolgálatot, pont addigra, mire szabadságon lettem volna és pihennem kellett volna. Máraitól olvastam valahol, sokat idézem: a betegség a szervezet jelzése arról, hogy a húr túl van feszítve, meg kell állni, át kell értékelni a dolgokat és bizonyos pontokon változtatni kell. A dogmák és értékítéletek leomlása nem könnyű folyamat; a dolgok annyira összezavarodnak, hogy az ember már nem tudja, megbízhat-e valaha a saját értékítéletében, kérdezget másokat, hogy vajon jól gondolja-e. Aztán egy napon arra ébred, hogy ezek a dolgok értelmüket vesztették: széles mosollyal jár a világban, ismét, már nem érzi szükségét, hogy felhívja magára a figyelmet, mert a bizonytalanság eltűnt, a régi gondolatrendszer utolsó foszlányai is elillantak és végre szilárdan áll a lábán.
Mint mondtam, engem rendkívül szűk keretek között neveltek; de mostanában, ahogy egyre többet beszélek a szüleimmel, megértettem: felesleges dühösnek lenni, vagy haragudni, hiszen ők is és én is valahol járunk ebben az értelmezési keretben, és ők nem tehetnek arról, hogy a saját életük keretei között ezekre a következtetésekre jutottak. S ki tudja, talán igaz, hogy az ő viszonyítási pontjaik bizonyos helyeken szűkebbek, mint az enyémek, de talán az is igaz, hogy máshol viszont tágabbak. Nem tudunk elmenni a világ mellett, a napi történésekről sokat beszélgetünk, de valahogy az ő értelmezésük és az enyém - mely két évvel ezelőtt még megegyezett - teljesen különvált és más irányból közelíti meg ugyanazokat a jelenségeket: a mostani eseményekben, a világnak az országra való reagálásában ők valamiféle világméretű összeesküvést vélnek felfedezni, szegény országunk ellen, akivel mindig mindenki ki akar szúrni, pusztán passzióból. Én azt gondolom, hogy ők másban szocializálódtak: ők nem értik azt a világot, melyben én felnőttem és melynek értékei számomra alapértelmezéssé váltak; én meg nem fogadom el az ő felfogásukat, mely szerint ha egy ideológia győz, akkor annak az uralma feltétlenné válik, és ezért sosem kompromisszumra, hanem abszolút győzelemre kell törekedni, bármi áron - a "nagyobb jó" érdekében - s ez majd mindent megold.
Ez sosem működött és mindig szenvedéssel járt; az én értelmezési keretemben a nyelvek nem beszéléséből fakadó végtelen bezártság és frusztráció, a magunk hibáinak kijavítására való képtelenség és az ellenségkép-generálás az, amely az országot a hiedelmek és mítoszok vad és kegyetlen világába ragadja magával. Olyan ez, mintha számukra a szó: "demokrácia" kiüresedett volna; csupán játékszabályok mechanikus betartását jelenti. Mindketten gyűlölték a szocializmust; de nem veszik észre, hogy voltaképpen ugyanúgy gondolkodnak: egy ideológia feltétlen igazságát és másokra való rákényszerítését hirdetik, csak éppen nem a szocializmusét, hanem egy másikét. Mindegy melyikét; a lényeg annak megértése, hogy egy ideológia nem kényszeríthető rá másra pusztán azért, mert történetesen én éppen abban hiszek. Hiszen így az élet egy gyűlölködő, elégedetlen küzdelemmé válik; ugyanis ha én a másképp gondolkodók ellenében határozom meg magam, akkor ki véd majd meg az ellenpólus ellen, ha oda kerül a sor? Ha pedig a világot úgy fogom fel, hogy az győzelem vagy pusztulás, akkor ez előbb-utóbb szükségképpen elvezet oda, hogy a cél érdekében bármi megengedett.
A múlt ködéből feldereng számomra egy érdekes figura: Tom, Tom Tanner. Főiskolás voltam, rettenetesen fiatal, 18 éves, mindenféle katyvasszal a fejemben, ez az ember pedig amerikai volt, ízig-vérig, rágóval és hasonlókkal. Rendkívül intelligens volt (újabb zavar az Erőben: hiszen az amerikaiak állítólag felszínesek és félműveltek, ugye?), Fehér-házi gyakornok, közgazdász. Angolul tartott nekünk szaknyelvi oktatást, valójában: amerikai alkotmányjogot és politológiát. Az a tudás, amit ő átadott, most életre kelt; akkor még vitatkoztam vele (az ő órái ugyanis ilyenek voltak, nem dogmákat mondott, mint a magyar tanárok, amiket lejegyzeteltünk és bebifláztunk, hanem leadott egy anyagot, amit meg kellett vitatnunk, folyamatosan és állandóan gondolkodásra késztetve), ma viszont azok a tanórák előtörtek az emlékek ködéből. Rájövök, hogy amiket az az ember megtanított nekünk, ott, a volt párfőiskolának épült és a rendszerváltás után funkciót váltott komplexum szemináriumi óráin, az maga volt a Nyugat. És ennek - az állítólag haldokló - Nyugatnak valahogy olyan friss, tavaszi illata volt: elmondta, de nem is csak elmondta - és ez a lényeg! -, megértette velünk, hogy a demokrácia nem merül ki abban, hogy bizonyos leírt játékszabályokat betartunk, s ha a játékszabályok arra is lehetőséget adnak: megváltoztatjuk akár őket is; nem; a demokrácia olyan normák összessége, mely nem személyi függőségeken alapul, hanem értékeken, melyeket mindenki elfogad; s hogy maga az intézményrendszer, a "checks and balances"-rendszere a garanciája annak, hogy a hatalom senki kezében nem válhat korlátlanná.
Igen, megváltoztam: de ízig-vérig, visszavonhatatlanul nyugati vagyok. Mert így szocializálódtam; mert Tom megértette velem, hogy a Nyugat nem fogyasztást, agyatlan filmeket, fura ruhákat, áruhitelt meg IBM PC-t jelent, hanem értékek melletti tudatos döntést. És igen, ebben benne van az is, hogy szabadon választhatod a gagyit is, csak a te döntéseden múlik, mert senki nem mondja meg neked, kötelező érvénnyel, hogy mi az irány. Te döntesz. EZ a Szabadság.
Úgy elbeszélhetnék vele most, hogy már értem is, amit tanított.
Requiem
Nagyon sokáig, kamaszkoromtól tavalyelőtt nyárig hittem benne. Őszintén.
Soha nem gondoltam volna, hogy ide jutunk.
És ez még nem a vége.
Erőltetett menet
Karácsony.
Végre, otthon. Olyan otthon, ahol van hely, nem egy szoba a család, a fenyőfa, a szekrények, az élet. Van nappali, van több kis szoba, lehet élni, enni, aludni, mindent lehet. A két ünnep között otthon, éjjelenként 10 óra alvás, délutánonként - minden nap! - kettő. Kipihentnek, nyugodtnak, elégedettnek érzem magam.
Fekvés a kanapén, az ablak túloldalán hó, havas eső, ónos eső kavarog és köd szitál, de bennem béke ül. A feleségem a konyhában sürög, a gyerekem mellém ül és én valami könyvben magyarázom neki a képeket, a kutyát, amelyik azt mondja, vau-vau, és közben arra gondolok, hogy utoljára akkor éreztem ugyanezt, mikor még én voltam kisgyermek, még én feküdtem a kanapén, nagyapám a havat seperte az udvarban és nagymamám tett-vett a konyhában.
Nyugalom van; a világ bár összeomlóban, a forint árfolyama az egekben és a jövő a sötét ismerelenség zord fellegeibe burkolózik; de otthon, nálunk, még a béke méhe zöng és hűl a szilvalekvár.
Sorozatfüggés
A tányéros tévé nagy őrület volt a kilencvenes évek elején. 1990 körül végzős voltam az iskolában, és valamilyen okból a suli egyes tantermeiben parabolára kötött tévék voltak, amin - nagyobb ünnepek, például karácsony előtt - megengedték, hogy ezt a csatornát nézzük egész nap, amit akarunk.
Az osztály egységesen az MTV-re szavazott ilyenkor, kamaszok voltunk, mindenkit a zene meg a videoklipben táncoló csajok érdekeltek. Igen, akkoriban az MTV-n talán még reklám sem volt, reggeltől estig videoklipeket nyomtak.
Úgy emlékszem vissza arra a korszakra, mint ami zeneileg igen termékeny volt: Aerosmith, Sting, Bon Jovi, Nirvana, Depeche Mode, U2, Guns n' Roses és hasonlóan nagyszerű zenéket nyomtak - ezek akkor friss zenék voltak - , olyan dallamos rock-ot, amit ma is szívesen hallgatok. Semmi elektronikus, semmi trance és hasonló fura megnevezésű zenék, amik esetében igazából nem is tudom, hogy a stílusnév pontosan mit is takar. Fura így belegondolni, de akkoriban tulajdonképpen "trendi" voltam, hiszen ezek vadiúj zenék voltak. Azóta már nem vagyok "trendi", vannak új számok, amik tetszenek. Bár most, ahogy belegondolok, mióta gyerek van, azóta egyáltalán nem követem a zenéket, rádiót sem tudtam hallgatni az egy szobában otthon. Azt tudom, hogy van valami Lady Gaga, de nekem nem jön be a nő. Na de sebaj, majd mostantól felveszem a fonalat.
Az MTV viszont elkurvult; a kábelen több úgynevezett zenecsatorna van, de a közös vonásuk, hogy videoklipeket egyiken sem adnak. Nem is tudom miért hívják őket zenecsatornának; az MTV-n például egész álló nap sorozatok mennek. Ez azért nem olyan nagy baj, mert szerintem nagyon jók: a Tini Mamik egy zseniális népnevelő műsor, pedig nem csinál mást, csak - jól! - bemutatja, hogy mivel jár a gyereknevelés, milyen konfliktusokat okoz és hogy mennyire nem fenékig tejfel az egész. 16 évesen pedig egyszerűen - még Amerikában is! - esélytelen a dolog.
Aztán ott van a "Kínos", ami egy kamaszlány megpróbáltatásairól szól. Nagyon tanulságos volt számomra látni, hogy a nők hogyan gondolkodnak ebben a korban; nyilván eltúlzott a dolog, de hát minden parabola eltúlzott és sarkított kell legyen, hogy az általa reflektorfénybe helyezett jellemvonás(ok) kellő hangsúlyt kaphassanak, azaz érthetővé váljanak. Tanulságos egyébként, hogy minden kamaszsorozatban a csetlő-botló - és persze később mindig befutó - csajt egy szuperbombázó játssza, akit a sorozat elején béna ruhákban és béna frizurával ábrázolnak - amitől persze ugyanolyan jól néz ki, de hát ez az illúzió kell a népnek.
Szóval, tinisorozatokat nézek; de ha az ember belegondol, ez az élet legizgalmasabb szakasza, amikor még minden kérdés nyitott, amikor még minden út nyitva áll. Amikor beállnak a dolgok, minden kicsit egyszerűbb lesz, de a pezsgés is eltűnik. Mostanában keresem az utakat, hogyan lehetne kicsit felpörgetni az élettempót, hogyan lehetne kicsit gyorsítani, mivel lehetne feldobni. Most már belefér; a gyerek fantasztikus, rohangál, beszél, elvan magában, vagy elvan akárki mással, nem hátráltat semmiben, sőt, annyi nevetést, boldogságot ad, amit korábban el sem tudtam képzelni. El kellene utazni, ezt-azt csinálni, mindig el szerettem volna menni Londonba, körbenézni, vagy máshova. De ehhez pénz kell, az meg nagyon nincs; egyáltalán semmire.
Viszont, kezdenek lenni tervek. Az is valami. Az első lépés az Élet felé.
Reggeli impresszió
Változás. Korábban kelés, korábban fekvés; a reggeli, épp-csak-fagypont-feletti-hidegben a város kihalt, az utcai lámpák félgömbje dereng a tejfölszerű ködben. Néha elhúz egy autó, a hangját venni észre először, csak aztán lesz látható a fényszórók derengése a ködben, először egy fénypötty, majd szétválva, íme, kettő; az autó fajtája, színe, egészen közelről sem látható, mindent elnyel a világra borított titoklepel.
A vasútállomáson a hangosbemondó kásásan szól, a hangot is elnyelte a nyirkos nedvesség; először csak a sínek ciripelését hallani, aztán valami tompa zajt, végül megjelenik a három fénypont és a nyúlós, ragadós sötét masszából egyszerre kirobban a vonat. Ahogy csikorogva fékez a szerelvény és a mozdony elhúz mellettem, a nagyfeszültség a párában úgy zúg, mint szarvasbogár nyári éjszakán és az energia íve olyan szikrát szór, mint az ívhegesztő az építkezésen.
Így telnek a reggelek, gondolom, így telik most már, ezentúl, minden reggel; utazás a vonaton, a ködben, ahol az üléseken az emberek szinten összebújva alszanak és még a kalauz sem zaklat, nem nem mer felkelteni. A világ körbeért; nagy kalandra indultam és oda érkeztem vissza, ahonnan elindultam. Erősebb, tapasztaltabb vagyok; gyerekként indultam, bizonytalan tudással és kínzó vágyakkal; és felnőttként érkezem vissza, biztos tudással arról, mit akarok, de immár vágy nélkül.
Toppantós női hiszti
Életem harminchárom éve alatt a hiszti számtalan formájával találkoztam. Van a toporzékolós, üvöltős, gyermeki hiszti, amit most a lányom nyom, ha például nem hagyom, hogy magára borítson egy fél konyhaszekrényt, vagy mondjuk nem engedem, hogy felmásszon valami olyan helyre, ahonnan tuti akkorát esne, mint valami ólajtó.
Ez a hiszti teljesen egyértelmű, minden rafinériát nélkülöz, egyenes és ezért roppant könnyen átlátható.
A legrafináltabb hiszti, amivel életemben találkoztam, az az, amit úgy hívok: toppantós női hiszti. Ugye mindenkinek megvan a látvány, ahogy egy nő az ökleit a csípőjére téve, dühösen nézve álldogál és közben haragjában toppant egyet a lábával? Na, erre gondolok. Persze a toppantás nem mindig a része, számos esetben csak lélekben kell hozzáképzelni, de a többi ugyanaz.
Ezt a hisztifajtát a nők rendkívül gyakran és körmönfont módon használják, régebben be is dőltem neki és szolgai módon kuncsorogtam bocsánatért, akkor is ha nem is igazán értettem, hogy voltaképpen mi is a bűnöm. Azóta rájöttem: a toppantós női hiszti nem más, mint egy női hatalmi játszma, egy eszköz ahhoz, hogy a nő felmérje, hogy milyen erőviszonyok is veszik körül. Ha célhoz ér: győzött. A probléma az, hogy ha nem, akkor viszont borzasztó nehezen tud belőle kitolatni, mert nagyon könnyen bele lehet ragadni és akkor viszont csúnyán nevetségessé válik. Akár még más nők előtt is, merthátugye minden nő meg van győződve arról, hogy ő ezzel az eszközzel sosem él (nem tudatosan jön ugyanis, hanem abszolút ösztönös), és a másik nő hülye. Emlékszem, amikor még randizgattam, mindig volt egy pillanat, amikor az éppen aktuális csaj arról kezdett beszélni, hogy ő igazából, az összes haverja szerint egybehangzóan természetesen, egy női testben élő logikus férfilélek, aki abszolút mentes mindenféle női allűrtől, mert hát ugye a nők - mondták ők! - úgy egyébként totálisan hülyék és megértik a férfiakat, hogy néha ki vannak bukva a Többi Nőtől, amibe Ő persze nem tartozik bele, mert Ő különb. Első persze benyeltem ez a dumát, aztán amikor már kezdtem kiismerni a helyzetet, és tizenötödjére hallottam, akkor már alig bírtam mosolygás nélkül megállni.
Naszóval, a toppantós női hiszti általam önkényesen meghatározott jellemzői a következőek:
- a kiindulópont, hogy valami banális dolgon, ami egészen addig simán viccszámba ment, vagy nem lett volna lényeges, megtörténik a Hatalmas Besértődés (a továbbiakban: HB);
- A HB tünetei rendkívül változatosak, de a legtipikusabb ezek közül:
- a nő nem szól hozzád;
- vagy ha szól, csak szélsőséges kifejezéseket tesz, úgy mint: "mostantól csak ez meg az lesz, hogy..." (itt valami Óriási Elvonás /ÓE/ következik); ha partnerkapcsolatban vagytok, meglebegteti a szakítás lehetőségét; vagy közli veled, hogy "ha így viselkedsz, akkor ez meg az lesz, hogy..." itt szintén ÓE következik stb.;
- vagy sértődötten eltávozik és közli veled, hogy "még egy ilyen... /ide valami Elképesztően Dehonesztáló Dolog jön/;
- nagyon fontos dolog, hogy az így, ilyen soha nem kerül meghatározásra, és az erre irányuló kérdések, mégoly udvariasak is legyenek, nem érnek célt, hanem legfeljebb az jön vissza, hogy "ha nem érted magadtól, akkor ilyen vagy olyan vagy/úgy sincs értelme magyarázni (~hiszen nekem annyira nyilvánvaló, ezért neked is az kéne legyen)".
A mögöttes tartalom a toppantós hiszti mögött tapasztalataim szerint - mint már említettem - a női hatalmi játszma, másrészt pedig az a - tipikusan nőkre jellemző - gondolkodás, hogy neked természetesen gondolatolvasónak kell lenned, és ha ez nem így van, akkor te egy hatalmas nagy tapló vagy. Ezért aztán te, mint férfi, a büdös életben nem fogsz egy összerendezett magyarázatot hallani arról, hogy
1. mi a probléma? eddig miért nem volt az?
2. neked tulajdonképpen mit kellene tenned, hogy a probléma megoldódjon?.
Persze minden nő tökéletes gondolatolvasónak hiszi magát, vagy kimondottan, vagy kimondatlanul; és tény, hogy sokszor meg is látnak dolgokat, de a probléma az, hogy ez a gondolatolvasás-dolog nem igazán megy náluk sem, minden hiedelmük ellenére. Nemrégiben olvastam valahol, egy házassági tanácsadó tollából valami bulvároldalon, hogy a legtöbb kapcsolat azért megy tönkre, mert a felek egyike vagy mindkettő gondolatolvasást vár a másiktól, ami persze nem működik.
De akkor, kérdezheti a nyájas olvasó, mi a megoldás, ha egy csőre töltött, nagykaliberű, igazi női hisztivel találjuk magunkat szemközt?
A megoldás pofonegyszerű: soha, ismétlem, SOHA nem szabad ezt bekajálni. Nehéz ezt megállni, főleg ha a férfiember szerelmes, tudom, hiszen ha szerelmes vagy, a pincsikutya szintjére süllyedve bármit megtennél szerelmed tárgyáért és mérhetetlenül fáj, ha azt közli veled, hogy a rosszkedvének te vagy az oka. De még egyszer ismétlem: SOHA NE DŐLJ BE! Azzal sutba dobod a férfiasságod és hidd el nekem, sokkal kevésbé fog emberszámba venni, mint annak előtte. Bár ezen a ponton a nők rendszeresen zúgolódni kezdenek, és tiltakoznak, de a kurva nagy igazság az, hogy nem a figyelmes férfiakat szeretik. Ez egy tipikus önhazugság, amivel magukat áltatják. Utaztam én már hóban fagyban kilenc órát hogy átadjak egy virágcsokrot szívem hölgyének, de nem én lettem a befutó, hanem az ősmacsó verőember felfüggesztett börtönbüntetéssel. Szóval ha az akaratukhoz tudnak hajlítani, úgy érzik biztos pont vagy, akkor soha többé nem leszel vonzó számukra, bármit is mondanak. Ezt jegyezd meg jól. A nőknek valami olyasmi kellene, hogy a férfi úgy legyen szuperfigyelmes, hogy közben hipermacsó is. Persze ez a két dolog annyira kizárja egymást, mint a férfiak elvárása, hogy a nő egyidejűleg nézzen ki úgy mint egy playmate, de legyen odaadó és akarjon csak téged, soha senki mást.
A megoldás tehát az ignorancia. Ha hiszizik: hisztizzen. Ha nem szól hozzád: nem szól hozzád. Ne kezdeményezz. Ha elrohan dühösen: ülj le, gyújts rá, várakozz unott képpel. Vissza fog jönni. Vagy ha nem jön vissza: menj haza. Ne menj utána, semmi pénzért. Egyszerűen nem éri meg, hogy lemenj kutyába. Ha semmi nem jön össze, inkább menj el fizetőshöz, mint hogy lemenj kutyába.
És jegyezd meg jól: ez nem más, mint a Toppantós Női Hiszti.
Kalauz
A vonat a felújított vágányokon lágyan siklik be az állomásra, már nincs a régi, zakatoló-csörömpölő hang, csak valami fémes gördülés, a vaskerék és a sín fordul egymáson, a mozdony féktárcsáiból szikrák záporoznak, az ember az gondolná: talán nem is áll meg. Aztán végül mégis lelassul, egy kis rántás és már lehet is loholni felfelé.
Messziről jön a szerelvény, talán Szegedről - Szeged, gondolom, többszáz leutazás, egyetem, sok-sok óra hasonló szerelvényeken, nyugodtan, órákra sietve, idegesen, vizsgára, és megkönnyebbülten, ha sikerült, hazafelé -, szóval messziről érkezik, hajnali háromnegyed hét van, mindenki alszik. Az ember elfészkeli magát azon az egy-két helyen, ami még van, aztán pár perc és eléri a zötyögő transz, a meditáció mélysége, a reggeli tömegközlekedési zombulás. Brad Pitt egy idióta, nem kellett volna díszlet a World War Z-hez, egyszerűbb lett volna egy kamerával felmenni erre a vonatra.
Pont a kalauzzal szemben ülök le; nem nagyon foglalkozik velem - a vonatot már, gondolom, végigellenőrizte, aki meg itt száll fel, ilyenkor, úgyis van bérlete, bejárós - valami tankönyvet dekorál sárga kiemelőfilccel, nagyon elmélyülten. Ötvenes lehet, férfi, arcán mély ráncok, de szimpatikus. Néha rápillantok, élvezem, ahogy elmélyül a tankönyvben, nagyon precíz és maximálisan koncentrált, fel sem pillant. A tankönyv valami őrző-védő tanfolyamhoz van.
Csodálom ezt az embert. Ötven felett, kalauzként végigdolgozott rengeteg év után még mindig van energiája arra, hogy tanuljon, hogy pluszmunkát vállaljon. Még mindig hisz abban, hogy változtathat a dolgokon, még mindig hisz egyáltalán valamiben. Csodálom őt. Már egy ideje nem hiszek semmiben, már egy ideje úgy érzem, csak forgok, mint a gép, tovább, mely évmilliókig eljár tengelyén, de már nem érzem, hogy élek, a gyeremekkori, kamaszkori és fiatalkori álmok széjjelfoszlottak, elfújta őket az élet; oly sok mindennel találkoztam, oly sok tapasztalatot szereztem, de ezek mindig negatívak voltak és már látom az élet kifutását, és nem látok benne semmi felemelőt vagy különlegeset. Nincs már mire vágynom, mert minden vágyam, ha megvalósult, utólag keserűvé vált számban és vagy hazug karikatúrájává lett önmagának, vagy már nem okozott örömet többé.
Nincs bennem semmi rendkívüli, semmi átlag feletti, semmi, amivel hatást gyakorolok a világra. De legalább sosem gondoltam azt, hogy van. Csak szerettem volna. Úgy élünk, mint az idegenek; gondolkodásunk között fényévnyi különbségekkel mozgunk el egymás mellett. A világ változik; a fix pontok megszűntek, és ezért azok az emberek, mint én, akiknek kell valamilyen látható rendszer, egyszerűen talajt veszítenek.
33 évesen az élet körbeért; már nem tud olyat mutatni , amiben őszintén hinni tudnék. Kalauzként, szembesülve zakatoló vonatokkal, ideges utasokkal végtelen utazás az élet, és mégis, van valami, ami tovább lendíti, oly sok év után. Talán meg kéne kérdeznem, mi is az.
Valami véget ért... valami fáj?
Az elmúlt nyolc év. Mennyiszer hallani ezt a fordulatot manapság, milyen elcsépelt lett. Az elmúlt nyolc év, 2003-tól 2011-ig. Megint ősz van, megint elhullott faleveleket söpör a szél, a kabát alá hideg szelek bujkálnak és és az élet egy kicsit megint meghal, hogy aztán tavasszal újból kezdődjön minden.
Valami véget ért, a hulló falevelekkel együtt eltávoztunk mi is, a helyszínről, a lakásból, ami nyolc évig volt az otthonunk. Jó otthon volt, szerettünk ott lakni. Huszonöt évesen költöztem oda, riadt szemű, gátlásos, tapasztalatlan fiatalként, és most harminchárom évesen családapaként távozom. Nem minden szakítás fájdalmas; van az úgy, hogy az érzelmi szálak megnyúlnak, aztán valahogy maguktól elfoszlanak, elszakadnak. Olyan ez, mint mikor Füstös kutyánkon - akit láncon kellett tartani, különben megdézsmálta a szomszéd tyúkokat, libákat - lassan, simogatás közben kioldottuk a nyakörvet: először észre sem vette, hogy szabad, hiszen a lánc még ott volt, a nyakörv, bár tartás nélkül, de a nyakában lógott. Sokszor percek teltek el, mire ráeszmélt, hogy szabad, és futhat amerre lát.
Vannak dolgok, kötelékek, helyszínek, emberek, melyek ugyanilyen észrevétlenül foszlanak semmivé; az ember egy darabig kötődik hozzájuk, nosztalgiát érez, aztán egyszer csak ráeszmél: már nem kötődik, az érzelmek elengedtek, a nyakörv lehullott. A lakás jól szolgált, mikor egyedül voltam: akármilyen gátlásos és lúzer vagyok, azért néhány nő megfordult nálam, gondtalan, vad élet volt - mármint az alapszemélyiségemhez képest. Jól szolgált a lakás aztán kettőnket; elfértünk, nyugodt, teljes életet éltünk, menedék volt ez a lakás az államvizsga alatt, az egyetem idején. Mikor hárman lettünk, elszakadtak a kötelékek: a pici hely raktárrá alakult, a konyha és a szoba élhetetlenül összezsúfolódott. A kapcsolat, a lakás és köztem, megszűnt működni; az utolsó év az elszakadásé volt, mostanra el tudtam engedni az emlékeket, melyek ide fűztek. S mégis, még utolsó lehelletében is jól szolgált minket, még tett egy utolsó szívességet: három hét alatt, készpénzért kelt el; két hónapja, hogy meghirdettük, és e hét hétfőn már a kulcsokat is átadtuk.
Az új lakás, vidéken, még formálódik; a színek, a burkolóanyagok már elkészültek, néhány apró simítás, és beköltözünk abba a házba, mely végül otthonunkká lesz. A kislányom önálló szobát kap; még egy-két hét, és a magunk képére kezdhetjük formálni a helyszínt, melyet már most is, már kívülről is megszerettünk.
Újjászületett bennem is valami; hosszú, többéves vajúdás után a régi személyiségem feloldódott valami másban; a hernyó bebábozódott két évre és most valami más mászik ki a héjjá foszlott váz roncsai közül; még nem látni tisztán, mi is lesz az, de érzem, hogy valami sokkal csendesebb, sokkal nyugodtabb, sokkal megértőbb és békésebb: békét kötöttem a világgal, a mikrokozmoszomban megtaláltam a megnyugvást: a hiányérzet megszűnt; a múlt már nem tölti ki a gondolataimat, a múlt szereplőre nem haraggal, hanem elnéző mosollyal gondolok, árnyak ők csupán a ködben; a múlt csupán formáló ereje annak, amivé mostanra váltam: el nem felejtett, megőrzött, de csupán emlék.
Erre volt jó hát az a rengeteg dolog, ami történt: segített megérteni a világot és elfogadni, hogy naiv álmodozó voltam; tágra nyílt szemekkel csöppentem ide, mint Alice Csodaországba; és a felismerések magamról, az emberekről a megvilágosodás erejével hatottak rám.
Sokan sosem értik meg, sokan mások viszont készen kapják azokat az ismereteket, melyeket nekem, mint valami tananyagot, kínkeservesen meg kellett tanulnom; s nem mondom, hogy mindent tudok, de sokat tanultam és a nevelőtestület határozata értemében felsőbb osztályba léphetek.
Mark Hamill
|
Mark Hamill 60 éves lett. Ha van olyan, aki nem tudja: Mark Hamill a Csillagok Háborújában Luke Skywalkert alakította, 1977-ben. 1977-ben! Nem tudom, mennyi idős lehettem, de tisztán emlékszem, hogy apám ismerőseinél voltunk valamilyen ünnepség alkalmából (karácsony? szilveszter?), és a tévében leadták a Csillagok Háborúját. A tévé előtt ültem, mint akit odaragasztottak; nagyon kicsi voltam, de világosan emlékszem a film jeleneteire, amikor Luke a fénykarddal gyakorol, amikor Chewbacca és Han Solo hiperűrsebességre gyorsítják a Millenium Falcon-t, a film végére, amikor Leia a medálokat a nyakakba akasztja. A film szélesvásznú volt, és ezért a képarány megváltozott a legvégén, a szereplők torzan jelentek meg. Erre is világosan emlékszem. Úristen, de régen volt, réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.... Azután eltelt több év, a városi gyermekkönyvtárban három egymást követő héten videón adták a filmet, akkor láttam az egész legendát egyben. Varázslatos volt, a színhibás, alábeszélős VHS felvételt úgy bámultuk, megbabonázva, néma csendben a könyvtár sötétjében, mintha csodát látnánk. Mert csoda is volt, álomvilág, gyermekkorunk magával ragadó meséje, mese hősökről, lovagokról, hercegnőről, fénykardokról, űrhajókról. Nincs történet, ami nagyobb hatást gyakorolt volna rám. Mark Hamill fiatal kissrác a filmen. Sokkal fiatalabb, mint amennyi én vagyok most. És miközben én felnőttem, ez a fiatal kissrác megöregedett, pedig mi, akik rajongói voltunk, mindig fiatalnak, mindig Luke Skywalkernek láttuk, Luke-nak, aki nem áll át az Erő sötét oldalára, mert Jedi, mint ahogy az apja is az volt annak idején. És most Luke Skywalker nyugdíjba ment. Így válnak füstté és köddé a gyermekkor álmai a mesékről, a hősökről és úgy általában: az életről. Már nem maradt semmim, gyermekké lettem újra, de elvették az álmaim. Hova lett az a rengeteg év? Az a sok év, amikor az hittem, nyomot hagyhatok a világban? Elmentek, elkoptak az álmok, elkopott a fiatalság, elkopott a hit, elkopott az erő. Amit elképzeltem, mind megvan, kitűztem egy célt, megcsináltam. Elvégeztem, mérhetetlen energiával, az egyetemet, és mire mentem vele? Nem történt semmi, azon kívül, hogy elvesztettem egy célt. Meg akartam tanulni rendesen angolul: három évvel ezelőtt rengeteg energiát öltem bele, hogy ezt is elérjem. Meglett: s azóta senki sem szólt hozzám ezen a nyelven. Az évek elrohantak felettem, és most nem tudom, hogyan tovább. Mi az, ami még cél lehet, olyan cél, ami teljesíthető? Mi marad? Úgy érzem, elfáradtam, kiégtem, valahogy elvékonyodtam, mint Bilbó a Gyűrűk Urában, mint a túl nagy kenyérre kent túl kevés vaj. Olyan sok pofont kaptam mostanában, az elmúlt években, vagy akár az elmúlt hónapokban, hogy elhagyott a hitem. Az eddig életem, úgy élem meg, folyamatos fejlődés volt, célokat tűztem magam elé, elértem őket, aztán újabb célok jöttek és azokat is teljesítettem. És most nincs tovább. Lehetne még kitűzni ezt-azt, de minek? Az eddigiek nem változtattak semmin; a továbblépés, a több fizetés, egyéb álmok, pedig lehetetlenek, ez bebizonyosodott. Nincs tovább, nem vagyok több, mint egy lúzer, aki macsóságról álmodik titokban, de a világ csak nevet rajta. Nincs tovább, már csak a vegetálás van, az egyformaságba olvadó nappalok és éjszakák. Most - életemben először - nem tudom, merre induljak, nem tudom, hogy abban ahol most vagyok, mi a jó. Jön az ősz és leszáll a köd újra, lassan itt az október, az október majd novemberbe fordul és eljön a tél. Az emberek kikoptak mellőlem, a régi barátságokat elfújta a szél, újak már nem keletkeznek, a kisugárzásom fényét vesztette, megszűnt, elfogyott, nem vagyok már jó társaság. A sziporkák tovatűntek, a vágyak elfogytak és nem adnak már számba mondandót, az elmúlt évek megváltoztattak, keserűvé tettek. A családban most már mindörökre másodhegedűs vagyok, a játszótéren már ott rohangál az Ifjúság, a Remény, az Élet, az új generáció, s a feladatom már csupán ennyi: biztosítani a kereteket a felnövéséhez. Felváltottak; mire a lányom ennyi idős lesz, mint most én - és hogy elrepül ez az idő! - én nyugdíjas leszek, mint most Mark Hamill, Luke Skywalker pedig valószínűleg halott lesz. És senki nem fog már emlékezni azokra az álmokkal teli, hősies órákra, amiket együtt töltöttünk, ott a kisvárosi gyermekkönyvtár videója előtt, Luke Skywalker meg én. |
Her Majesty Maestro von Büdös the 1st
|
...mostanában, ha valami nem úgy alakul, ahogy Őfelsége eltervezi - például nem hagyjuk, hogy magára rántsa a vízforralót, vagy apróságokkal feltartjuk, pelenkacsere, átöltözés vagy hasonló felesleges, időhúzó tevékenységre késztetjük -, akkor Őfelsége uralkodói dühbe gurul. Az uralkodói düh jellegzetessége, hogy közben a Fényestekintetű valami egészen elképesztően fülrepesztő hangon visít, közben a kis lábaival dühösen toporzékol és felsőbbrendű, leereszkedő gőggel jelzi, hogy ezt most így ne. A tankönyvi taktikai húzások (figyelemelterelés, leszarás) mindegyikét kipróbáltuk már, semmi nem jön be. Nem hagyja ugyanis abba, amíg az nem történik, amit ő akar. Ezzel kapcsolatban a környezetünkben mindenki saját teóriát állított fel, úgy mint - félreneveltük (ezt öreglányok hirdetik, akik az elmúlt ötven évben max. pulikutyát neveltek a panellakásban, és a verésen kívül nem ismernek más nevelési formát); - borzalmasan akaratos gyerek, ez egyébkén töknormális, és inkább legyen ilyen mint nyuszi (ez az én teóriám); - oroszlán csillagjegyben született vízöntő aszcendenssel, ezért teljesen egyértelmű, hogy ilyen (ez anyámé, aki varázslóképzőbe /horoszkópiskola/ jár). Az mondjuk biztos, hogy az érdekérvényesítésben kiemelten hatékony ez az arany gyermek, mert a hangerő olyan elviselhetetlen, az ember meg ugyebár nyilvános helyen - játszótér, utca - nem akar feltűnést kelteni, ezért inkább enged. * Időközben - pénteken - 33 éves lettem én. Erre már nem jó, hogy meglepetés e költemény. Asszem különben József Attila nem is jutott el eddig, szóval 1:0 ide. Mindenki a nevezetes korral viccelődik. Nekem ez annyit jelent, hogy egy kicsit félek a Nagypéntektől, meg azon kaptam magam, hogy mostanában kerülöm a százas szögeket meg a kereszteket valahogy. Fügefához nem merek nyúlni, mert elszárad. Mondjuk a puncius még mindig érdekel, akár mossa kezeit, akár nem. Mindegy, eldöntöttem, hogy ha szavazni kell, a magam részéről rátolom Barabásra a balhét. Úgyis rossz a szeme. Hátha nem szúrja ki. Egyébként jó volt a péntek, a lópatkoló meg a gomba elvittek kajálni, és a lópatkolótól - aki egyébként inkognitóban, éjjelenként kőszikla - kaptam egy Quimby-válogatást, hiányos zenei műveltségem pótlandó, egy 33 éves budai polgárnak személyesen dedikálva. Cserébe megleptem egy sebtében improvizált zombifilm-forgatókönyvvel, ami garantált siker lesz, ha egyszer megfilmesítik.Természetesen nem filmesítik meg. Sebaj, ők vesztettek többet. Gomba úrtól nem kaptam semmit, de ez nem lep meg, mert Gomba úr - erre rájöttem - nem más, mint 1ső Büdös dimenziókivetülése. Mindketten uralkodói gőggel mászkálnak ugyanis a világban, lenézve és egyben leszarva mindent és mindenkit, aki úgy különben nem ők. Őfelségét ezen felül a labdák érdeklik, Gomba urat meg a sör és ezzel a különbségek nagyjából kifújtak (Őfelségét pelenkázni kell, Gomba úr esetében ebben nem vagyok teljesen biztos, de előfordulhat). Váratlan meglepetés volt viszont Vikunya és Mamma Vikunya ajándéka. Vikunya, a tisztességben megrövidhajult perui köpködő kérődző lámaféle, nem restellt egy könyvvel meglepni születésnapom alkalmából, amit azon melegében el is olvastam; Mamma Vikunya pedig a születésnapi kávémat fizette egy igen előkelő vendéglátóhelyen (a folyosói automatánál). Hát van ennél nagyobb boldogság? |
Csak a szokásos
Már meg sem lepődöm, igazán. Karrier szempontból remek volt a mögöttem álló egy év. Olyan, mintha a "nagy pénz" folyamatosan kerülgetne, elcikázik mellettem, bújócskázik körülöttem, már-már elér, aztán csúfondárosan az arcomba röhögve kisiklik a markomból. Ha kronológiába akarom szedni, a történet a következő:
1.) tavaly szeptember 1-én osztályvezetőnek kértek fel, amire először rábólintottam, majd - különféle okok miatt - pár nappal később lemondtam és elmentem máshova.
2.) október 1-el kezdtem az új helyen, ami nem volt ismeretlen számomra teljesen, pillanatok alatt bedolgoztam magam. A volt főnököm közben állást kínált magánál, felső vezető lett, nov 15-el elmentem. Ott ugyanabba a folyamatba csöppentem bele, amit a másfél hónapos tartózkodásom alatt elkezdtem a kitérőn, szóval nem volt törés. Annyira beváltam, hogy vissza akartak hívni azzal, hogy jan.-1-el legyek osztályvezető ott. Nem vállaltam be, mert nem akartam összevissza ugrálni egyrészt, másrészt itt bekínálták, hogy dolgozzam más jogállásban, több pénzért. Maradtam, meg is lettek írva a papírok, elutasítottak.
3.) egész tavasszal éjjel-nappal, hétvégéken mindenhogy dolgoztam. Az előző helyen májusban bekínáltak egy osztályvezetői állást teljesen konkrétan, le is egyeztették a főnökömmel. A főnököm cserébe meglebegtette, hogy inkább maradjak, tanácsadói címet intéz nekem, ami sok zsé. Maradtam, már csak azért is, mert közben kiderült, a felsővezetésnek más tervei vannak, első körben ügyintézőnek vennének át, és majd akkor utána stb. Ez nekem nem elég konkrét.
4.) Júniusban végre elindult a dolog, mindenféle papír mozgott, mindenki egyetértett, majd az a konklúzió született, hogy rendben van, de augusztus 20-tól. Mondtam ezen már nem múlik oké. Ezért amikor az előző ajánlattevő rákérdezett július 2-án, hogy mi a helyzet, mert az ajánlat áll, nemet mondtam.
5.) Augusztus 19-én reggel bejött a főnököm, hogy kapjak magamra egy zakót, mennem kell le az ünnepségre, nem kaptam meghívót? Mondom nem. Nem baj, menjek le. Nem volt nálam zakó, kértem egyet kölcsön, lerohantam - a regisztrációnál jelezték, hogy nem vagyok a listán, tévedés történt, menjek vissza az irodámba. Konkrétan hülyének néztek, hogy miért mentem le. Nagyon kínos volt.
6.) Fél órával később telefonál a Nagyfőnök titkárságvezetője, hogy bocsi, még valami papírmunka hátravan, ami tényleg csak formaság, mostmáraztán tényleg, és jövő héten már tutibiztos. Mondom oké, ezen már nem múlik.
7.) Most kedden jelezték, hogy bocsi, mégse, mert időközben betelt a kvóta. De 4-5 fő nyugdíjba megy decemberben, felszabadulnak helyek, majd akkor lehet próbálkozni újra.
Most már tényleg csak röhögni tudok.
Filmélmény: Breakfast at Tiffany's
"There was once a very lovely, frightened girl.
She lived alone except for a nameless cat."
Így kezdődik az a bizonyos soha meg nem írt könyv, melyet, összegyűrt papírgalacsinok között szenved ki magából, a majdnem-szalag-nélküli-írógépből az a bizonyos felső szomszéd, az egykönyves, ígéretes író, aki egy idősebb hölgy kitartottjaként váltja aprópénzre középszerű tehetségét. Így kezdődik az a jelenet, melyet Audrey Hepburn későbbi visszaemlékezései szerint csak az mentett meg a vágó ollójától, hogy ő tűzön-vízen át ragaszkodott hozzá.
Moon River. Holdfolyó, mondja a dal, Holdfolyó, álmodozó, szívet törő, mérföldnél is szélesebb folyó. A film hömpölyög; semmi elektronikus trükk, semmi akciójelenet, csak két szoba, egy üzlet, egy könyvtár és a párbeszédek. És két csavargó, aki elindul bele a világba, mert abban bizony oly sok látnivaló van. Volt egyszer egy nagyon szép és rémült lány, ami egy egyedül éldegélt egy névtelen macskával. Egy névtelen macskával, hogy még az sem láncolhassa magához, mert ő szabad szeretett volna lenni végig, és nem akarta, hogy őrök kísérjék végig az úton. Még egy macska sem kötheti meg; még nevet sem ad neki, mert a név már ragaszkodás, a név már egy emlék, a név már egy lény, akit megbánt azzal, hogy végül elhagyja. Mert ilyen ő; ha megfognád, tovalebben, ha ujjaid közé szorítanád, rémülten menekül, ki tudja, miért, félelemből, gyávaságból, vagy csak mert valami nagyra és igazira vágyik, portugálul tanulva, elnöki életre Brazíliában, vagy ki tudja, hol; csak ki innen, ebből az életből, ezek közül a díszletek közül, el mindentől, ami kézzel fogható, el az álmokba.
A film szerint luxuskurva ő; néha nagyon számító, néha nagyon naiv luxuskurva, aki talán soha nem fekszik le senkivel, luxuskurva, aki a vécére menésért felszámol ötven dollárt, de végül az ajtót sértődötten becsapja az orrod előtt és az ablakon menekül; luxuskurva, aki közel enged magához, de csak pillanatokra és csak azért, hogy még jobban fájjon, hogy másnapra e pillanatoknak még az emlékét is letagadja. Mert az valóság volt, és mert valóság, ezért sohasem történt meg; mert ha már megtapasztaltad a világot és mégsem tetszett, könnyebb egy álomba ragadni és a boldogságról álmodozni, mint újra kockáztatni.
„Moon River, wider than a mile,
I'm crossing you in style some day.
Oh, dream maker, you heart breaker,
wherever you're going I'm going your way.
Two drifters off to see the world.
There's such a lot of world to see.
We're after the same rainbow's end--
waiting 'round the bend,
my huckleberry friend,
Moon River and me.”
13 évvel ezelőtt
A ma félelmei 13 évvel ezelőtt kezdődtek. Túl régóta hordozom magamban ezeket; ideje távozniuk. Azt hittem, legyőznek újra, de ma már tudom, és nem csak tudom, érzem is: a győztes én leszek.
13 éve félek, testetlen hülyeségektől, most legutóbb két és fél évet töltöttem el vakon, bezárva. De ennek célja volt, hogy újjászülessek. Most ennek vége lesz. Megértettem, hogy a későre nyúlt gyermekkor, a szekrényből előlépő mumus csupán mumus, aki mókásan fest Longbottom nagymamájának vicces kalapjában, retiküllel a fejét. A gondolat csupán álom, és én megragadtam abban, hogy valósnak éreztem egy rémálmot. Pedig csak azt kell megértenem, mindig, hogy ébren vagyok, és a rémálmok csupán rémálmok. Végre vége. Elmúlik ez is.
Tegnap sörözés, Sonne boldog, hősnek érzi magát, és az is. Én is az vagyok. A srácok vele örülnek. Én is. A bezárkózásnak vége; kinyílt az ablak egy új világra, ahol nincsen szülők által generált bűntudat, nevetés van, sör van, hit van és béke van.
A döntések megszülettek, a kételyek, hogy jó-e így, hogy nem lehetne-e jobb, köddé váltak és a múlt felhőinek szakadozott foszlányait - bár néha még, egyre fakulva, árnyékot vetnek - messze hordja a szél. Roook megmondta, a múltban élek. Ragu szerint kényszermoralista lettem. Igazuk volt. Elég volt.
Mindkét Nóra megmondta, szabályrendszerből épült falak vannak a fejemben, csak akkor érzem magam biztonságban, ha kapaszkodhatok a fix pontokba. Ez is igaz; de Platón szerint ha valaki ad neki egy fix pontot, kimozdítja sarkából a világegyetemet. A baj csak az, hogy eddig nem volt ilyen. Mostanra leülepedett: végre van fix pont, a családom. Nem azért, mert ez van, mert így alakult; hanem mert ez akarom, mert ez jó nekem. A padló többé nem hullámzik alattam, mint valami tenger. És ebben biztos vagyok.
Ideje elkezdeni élni. A jelenben. Kívül a fejemen. Mindenkinek köszönöm, akinek része volt benne, hogy mindezt megértsem; és különösen a feleségemnek.
Azokról, akiknek igazuk van
Nagyon kell vigyázni azokra az emberekre, akiknek igazuk van. Például, nagy méltánytalanság, galádság sújtotta őket: elrabolták munkájuk gyümölcsét, szabadságukat, megölték kedvesüket, s mindezt jogtalanul cselekedték mohó, vagy aljas vagy kegyetlen emberek. Ezeknek az embereknek igazuk van, s úgy járnak a világban, mint a lángoló fáklya, vörhenyes vésztüzet hordoznak körül, a maguk kétségtelen igazságát. S kárpótlást akarnak, vagy bosszút akarnak, s néha maguk sem tudják, mit is akarnak? – csak történjen valami... Ezek a szerencsétlenek nagyon veszélyesek, mert igazuk van; minden ember veszélyes, akinek igaza van és tudja ezt.
A gyakorlatban csak a bűntudatos emberekkel lehet megvalósítani az együttélést, azokkal, akik rossz fát is tettek a tűzre, így vagy úgy, s ezt tudják. Ezekkel lehet működtetni a társadalmakat. A megsértettek, s azok, akiknek feltétlenül igazuk van, rosszabbak, mint az egykönyvű emberek. Mert ezeknek csak egy igazságuk van, s azt akarják, hogy az egész világ ezt az egyetlen igazságot, az ő méltatlan szenvedéseik igazságát szolgálja. Értelmi és érzelmi érvekkel egyáltalán nem lehet közeledni hozzájuk. Meg kell várni, amíg az idő kiszívja lelkükből az első fájdalom kígyómérgét. Akkor megnyugosznak. S egy napon ráeszmélnek, hogy ők, az igaztalanul üldözöttek és megkínzottak, igen, ők is felelősek mindazért, ami történt. Mindenki felelős azért, ami történik vele. Akkor vigasztald őket; ne előbb.
/Márai/